Hogy milyen átkozottul hideg van és milyen alattomosan áztatja el a ruháinkat a csíkokban szemetelő-szitáló őszi szél, csak akkor tudatosodott bennünk, mikor csontig fagyva, elgémberedett kézzel cipeltük a krizántémmal teli szatyrokat a zsúfolt temetőben. Pedig egyszerűen indult a nap, lustán, ahogy egy hétvége, ráérünk lány, begyüvök az egyórási busszal, elintézzük, oszt jóvan. Még akkor sem sejtettünk semmit, mikor a mama négy csíkos bevásárlószatyorral kászálódott le a buszról, úristen, anyu miért ilyen dögnehéz ez?

Azért, mert a mama nem szarral gurigázik és biztosra megy. Má’ biztos e’zárták a vizet, Lány, mú’t héten má’ fagyott. Ezért az otthon előre elkészített krizántimcsokrokat vízzel teli, bicskával méretre vágott pillepalackokba állítva cipelte be a tanyáról. A rögtönzött virágvázák alján homok, nehogy fölborítsa majd őket a szél. A retikülben alufólia, ebbe tekerjük majd bele, másképp hogy níz ki.

Nem tettem fel az égető kérdést, ha a csak a papához és az ángyihoz megyünk, mi a francnak annyi drablé ami egy kisebb virágboltot eltartana.

Ez hiba volt.

Maj' kifele menet kaptok sült gesztenyét. Köszönjük, vigyorogtunk össze, beszívtam az illatát és megint átfutott az agyamon, micsoda hülye szokás ez, halottak napján, a temető előtt árulni a sült gesztenyét. Akármennyire is szokás ez nálunk, mindig megütközöm rajta, igaz, el sem tudnám másképp képzelni a halottak napi temetőt a tömeg, a szürke kabátok, a „nahát Jucikám, mi van veletek” és a sült gesztenye illata nélkül. Gyúccsatok, én nem gyútok. Mama református, a büszke fajtából. Állunk a papa sírja előtt, akárhányszor ránézek a gránitba vésett, tizenöt centis kehelyre, elkap a röhögés, a papa és én katolikusok vagyunk, de a mamának elvei vannak, eccé maj’ én is itt fekszek, öregapád meg úgyse látja! Mama kemény asszony, nincs a sírnál sóhajtozás, picsogás, kiadja az ukázt, a fehér drablék előre, a sárgák hátra, hajnye, ki az apjafasza hozta ezt a csúf szegfűt, azt is tegyük hátra, hogy níz ki.

Hogy hol rejtegette eddig a rövid nyelű gereblyét, fogalmam sincs, hétrét görnyedve gereblyézek, hova lett a mama? A szomszéd, szemmel láthatóan napokkal ezelőtt elkészült friss dupla sírnál álldogáló családot faggatja, ugyan, mondják má’ meg, mennyibe került a sír, mer’ a mijenk ennyi vót és sokallta érte. Mikor azt hallom, hajnye, mé’ árvácskát űtettek, gyünnek a fagyok, nem ér semmit, mama az isten szerelmére fojtott suttogással ott termek és elhúzom onnan, mama nem érti, há mikó kérdezem meg, most vannak itt!

Aztán elégedetten végignéz a síron, többet tenni nem tudunk, pihennyé’, Pista, nemsokára gyüvök én is!

Azaz, indulhatunk az ángyihoz. Hálistennek egy rokonnal sem futunk össze, se a parcellához vezető úton, sem a sírnál, mama egy kosztümös film látványtervezőjének lelkesedésével veti bele magát a munkába, átpakoltatja velünk az összes vázát, hogy níz ki, gyúccsatok Lány, én nem gyújtok. Na, mehetünk.

Kérdőn nézek a mamára és a megmaradt csokrokra. Hajnye, mindig aszongyuk, akkor intézzünk el mindent, mikó kocsival vagyunk. Ezért listát készített a faluban elhunytakról, az 1800-as évekre visszamenőleg. Fel is hítt mindenkit, hun vannak, úgyhogy indulhatunk. Valamerre arra. Az elkövetkező két óra teljesen ismeretlen emberek sírja után kutatva, összefagyva, vörös orral, még vörösebb kezekkel, átázott cipőben bolyongva telik, a Csillagékat nem találjuk, nem gond, mama, mintha csak az Üllőin lenne, megállítja a szembe jövő embereket, nem látták-e a Csillagék sírját valahun arra. Zoli már rég úgy tesz, mintha nem velünk lenne, én meg rég nem foglalkozom azzal, hogy csöpög az orrom. Legnagyobb meglepetésemre a mama feladja, pedig akkor már megbarátkozom a gondolattal, hogy a köztemetőben töltöm az éjszakát.

Hajnye csak nem visszük haza a temetőből a megmaradt csokrot, hogy níz ki. Vissza az origóhoz, azaz a papa sírjáhó’, de nem mehetünk oda, pont ott a Bözsi, hozott virágot a vénség, de a mama nem beszél vele, mert úgy negyvenkét évvel ezelőtt összevesztek a biciklipedálon. Ránk esteledik, elgyötörten botorkálunk kifelé a temetőből, a kapuban a mama összeütközik valakivel, a hölgy elnézést kér, mama meg beviszi az utolsó gyomrost. Ordítva.

Nahh, hazagyütt a Lamperth Móni is! Lehetett vóna annyi esze, hogy nem ilyen csiricsári kabátot húz halottak napján, há’ hogy níz ki?! Na hun vagytok, kértek sült gesztenyét? 

Hogy níz ki?