malackaraj

Nem szerettem a tököt, semmilyen formájában. Sem nagyanyámék telet idéző émelyítően édes (elő vagy utócukrozott?), denevérfüllé töpörödött kérgű sütőtökjei, sem a menzás tökfőzelékek nem tettek semmit azért, hogy megszeressem.

Aztán már felnőttként, Németországból hazafelé Ausztriában egy Wels nevű városkában belefutottam egy Tökünnepbe. Ősszel van, Halloween környékén, bár szerintem semmi köze hozzá, csak akkor csípi meg a dér a tököt és onnantól jó. Na most itt ekkor minden a tökről szól. A sógoroknál amúgy is nagy nimbusza van neki, de akkor ott én először szembesültem a Szent Tök Mennybemenetelével. Az bugyogott ki az ablakokból, az ereszekről csüngött, szembejött veled az utcán és az összes vendéglő összes fogásában szerepelt valami tökszármazék, kezdve a sütőtöklevestől egészen a tökös pitéig és a tökpárlatig (!).

Valamint nem elhanyagolandó az a tény sem, hogy ilyenkor minden legény tökös.

Télen néha sárga árnyalatot veszek fel, és nem a szoli miatt. Sütőtök-túladagolás az oka. Ha az egyhangú, cukorral megszórva sütött, első húsz évünkre gondolok, sírnom kell, mennyi elvesztegetett év a sütőtökkel. Képzeljenek el húsz évet egy jó nővel, de csak misszionáriusban. Majd képzeljék el a napot, amikor rájönnek, máshogy is lehet.