malackaraj

Tibi lekvárját megeszed kanállal az üvegből. Darás tésztára borítod. A legsúlyosabb zabadüh idején eltűntetsz belőle egy üveggel, húsz deka vajjal és két egész fonott kaláccsal síkosítva, majd büszkén ülsz, ennyit csak csajok tudnak zabálni. Titokban, mert álltam már úgy a lekváros üveggel a hűtőszekrény előtt, mintha pohár lenne, a lekvár pedig szörp. Nem szép látvány, de ha a hormontermelésem az őskor szigorú törvényeinek engedelmeskedik, én bizony letérdelek, és szó nélkül követem a farkasüvöltést. Amikor megjön, úgyis kipisilem azt a hirtelen felszaladt öt kilót, vagy nem? Akkor lemozgom. Vagy nem.

Tibi saját fáján terem a barack, abból főzi, idén az üveg mellé kaptam egy barackpálinkát is. Tökéletes baracklekvár, édes, savanyú, mosolygósra húzza össze a fejem, benne Tibi szíve-lelke, amiből bőven van neki. Más főztje mindig jobb, a lekvárja, pálinkája pláne.

Egészségünk álítólagos megóvása érdekében újabb, és újabb élelmiszer-adókat találnak ki különböző tárcák, legújabb bűnbak a lekvár és a szörp.

 A szakítás utáni osztozkodás nem csak a kocsi, hifi, plazma és szekrénysor hardvereken belül mozog. Ki vigye a lekvárokat, lecsókat, az '56-os, közös ajándékba kapott tokajit, és a savanyúságot?

Kihelyezett szakítósblog, gasztronómiai vonatkozással, szomorú levéllel.

Szakítani békében, vagy haragban lehet, osztozkodni viszont a legnagyobb békés, tompa elmúlás közepén se könnyű, hiszen vidd te, te akartad, de tartsd meg te, oké hogy én vettem, de neked, és a feszengés, akarom én egyáltalán ezt, még most se balhézunk, mások ölnék egymást, kromofágoznák a kocsit, törnék a laptopokat, kettévágnák a hifit? Miért szakítunk, amikor ilyen simán megy ez is? Túl simán, túl fájdalommentesen megy, pont azért.

Amikor az elválást közös cuccolás és közös pakolás kíséri a valaha közös kocsival, nincs szó balhéról, aznap nem születnek Örkény novellák, csak kínos röhögések, viszem én, nehéz.

De mi legyen a lekvárokkal? És elszabadul Örkény.

Mert ugye a kamra tartalma közös volt, ez átlagos esetben nem okoz gondot, marad a lakással, de ha a kamrában van egy egész pármai sonka, vagy nem elhanyagolható értékű házilekvárok és savanyúságok, a helyzet nem ilyen egyszerű. Vannak liszt és karton tejek szintű, vécépapírokon alig túlmutató élelmiszerek, sót, cukrot nem csomagol el senki, ha menni kell, most nem erről van szó.

De ha egy élelmiszer értéke, akár valós, akár eszmei, eléri mindkét fél ingerküszöbét, a felezés megindul a kamrában is.

A házi eltevés sose szabványok mentén működik, 27 db különböző térfogatú és tízféle tartalmú befőttesüveget kell pánikszerű gyorsasággal, és fájdalommentesen elosztani, eddig nem ugattunk, ne most, remegő tojáshéjakon állunk az üvegek felett, a mintapár mintaszerűen szakít, nehogy most elrontsuk, soha nem rontunk el semmit. Csak ezt, most, vagy ki tudja mikor, a lényeg, a lekvároknak jól, tökéletesen kell szétoszolniuk.

Pedig milyen kiváló alkalom lenne ez a vagdosásra, bezzeg ha a Szilárdka kivágásakor már befőztem volna, a bérház faláról a mai napig nem tudnák lemosni a ribizli és a lecsó modern művészetét. 

De itt most pedáns közös megegyezés van, ami sokkal megterhelőbb, mint a metlachin szétrobbant üveg vastag talpából meredő, lekvártól lilán villanó szilánkkal menni torokra. 

7 dl feketeszeder egyenlő 5 liter bogyiszlói? A szedrek legalább egyforma üvegben vannak, de három darab. Az ecetesből csak egy van, de az három liter. Nem tudom szétosztani, ha megbontom, megromlik, igen, a lekvár is, nem kilóra, üvegre kell megoldást találni. 

-Baszki, milyen rendetlenség van itt.
-Khm, ez már nem a te bajod, és szerencséd, mert akkor most azt csináljuk, hogy ez a polc megy, az marad, úgyis vegyesen vannak. Abban a ládában akarod elvinni?
-Igen, kettő ilyen láda van.
-De azokat én kaptam.
-Ez egy nettó boros faláda, félig szétrohadva, és kettő van, nem mindegy?
-Én kaptam.
-A múlt században kb..
-Ebből a töményből egy üveg van, most akkor öntsem szét? 
-Én hoztam.
-Tudom, mi ez, de már úgyis ki van bontva, még megromlik, töltök. 

És akkor egy kiváló szakítós zene, így a végére, mindenki épülésére.

A másik oldalon szívderítő cukorkóma, a világ legbrutálisabb túrós édessége se magyar. Olasz, mi más?

Osztozkodtak már szakításkor lekvárokon? És hogy?

Nem kell tojás. Ezért nem kell kettéválasztani, felverni, óvatosan elkeverni, lesni, feljön-e, nem jön fel. Összeesett. Nem számít a liszt, lehet fogós, nem fogós, nem kell értelmezni hülye fogalmakat, mindegy, csak sima liszt legyen. Nem kell angolkrémet főzni, gőzfürdőbe menni, összekapja, nem kapja, besűrűsödik, nem sűrűsödik, nem kell kikészülni, amikor a Lajos azt mondja a telefonba, szar volt a hatvan forintos biotojásod. Mind a hat, mert azt hatosával csomagolják. Nem kell Valrhona-csokoládé, sem bourbon vanília rúd, sem drága, mégis kizárólag kollégiumszobákban, alapozáskor iható likőr. Ebbe a liszten túl csak vaj, cukor, és egy üveg ajándékba kapott házilekvár kell, konyhaszekrényből, idegen konyhákban, éjjel-nappaliból is összeszedhető az egész egy elfelejtett születésnapra. Az őszi lekvármigráció legfontosabb mellékterméke, a linzertorta még a pofára esést is elbírja, nem mintha olyan könnyű lenne pofára esni ezzel az egyszerű édességgel.

A képen saját feketeszederrel.

Ez nem egészen így van, már itt sorakozik a nyakamon fél köbméter feketeszeder és ribizli, mert idén elkapott a hörcsög, és befőzök, mintha kéne.