Előhang

Az ember egyszer csak eldönti, hogy egész állatot akar elkészíteni. Nem csirkéről vagy pisztrángról beszélünk, hanem kecskéről, birkáról, ökörről. Ez a legtöbb háztartásban ahhoz hasonló cél, mint amikor a gyerek űrhajós akar lenni. A végeredményt látjuk mindkét esetben magunk előtt, emitt - mondjuk - az egész birkából készült misztikus pörköltet, amott a súlytalanságot, a földgolyó látványát a kabinból és a tubusos űrkaját. Az oda vezető utat persze nem érzékeljük, nem is foghatjuk fel, és ez így van rendjén - ha a gyerek látná a pilótaképzés során készített videókat, inkább a könyvelői pályáról álmodna.
 
De az ember felnőtt, tehát felelőssége teljes tudatában dönti el, hogy igenis egész állatot fog elkészíteni, mégpedig birkát. Az ehhez vezető utat továbbra sem látja. Váncsa, mormolja. Váncsa lakodalmas birkáról beszél, de kellő számú ismerős összetoborzásával egy poszt-születésnapi kerti izé is megfelelő alkalom. Az alkalom szó talán félrevezető, hiszen nem okot keres az ember, hanem fórumot az önmegvalósításhoz.
 
A szerencsés ismer olyanokat, akik rokonszenvvel viseltetnek a terv iránt. A pörköltkészítés Érdemes Művésze, Ekker Józsi például receptet ad:
A filantróp Hintamester titkos kunsági birkabeszerző forrását osztja meg, de nem ám csak úgy odadob egy címet, hanem oda-vissza személyszállít. A Főszerkesztő Asszony őrölt paprikát, chipotlét és császármorzsát biztosít.
 
Az ember, ha nem szerencsés, az év legcsapadékosabb hétvégéjét fogja ki május közepén. Ez csak olyan lényegtelen dolgot fog érinteni, mint a megjelenő vendégek száma. Ekkorra ugyanis már eljut oda (az ember) hogy a birkát szakrális áldozatnak tekinti, nem pedig a gasztronómia szubjektumának. Ha tehát a birkapörköltre nulla vendég jelenik meg, és a 40 literes üst teljes tartalmát a kutyák fogyasztják el, az ember akkor is üdvözült mosollyal hajtja álomra fejét.
Fotó: Lapis Máté
 
Elbeszélés
 
Üstöt is kérni kellett, kinek van otthon birkányi edénye, nekem nincs. Mindegy, kaptam. Szombat reggel lementünk Hintával, legyen áldott, Kiskunfélegyháza mellé, hogy F., a kun hentes és mészáros nyájából kiválasszuk a szerencsés állatot, aki még aznap átlényegülhet. Megérkeztünk, aggódva szálltam ki, vártam a tanyasi kuvaszokat, akiknek nem szóltak, hogy jövünk. De kutya nem volt, az egyik végelgyengült, a másik kiszökött és széttépték a kollégák a szomszéd tanyáról. Az ólban mutatta F. a jelölteket, egy foltos homlokút mutat először, már tudjuk, hogy ő lesz az. F. bement, nehezen kapta el a kampós bottal a lábát, de végül csak elkapta. Lánccal összekötötte a lábait, talicskára rakta és kitolta az udvarra. Mondtam akkor a birkának, hát ne haragudj, ez van. Menj a picsába, válaszolta. Kicsit megvakargattam a fejét, nem kutya vagyok, te hülye, mondta.
 
Azt nem hittem volna, hogy az élő állat ennyire gyorsan konyhakész. Háromnegyed óra múlva a műanyag ládába dobáltuk a birkadarabokat, most már élelmiszer, mutatott rá Hinta (áldott legyen). Az eső továbbra is, ezért meg kellett inni a második deci almapálinkát. A terv az volt, hogy kettőkor fedő alá kerül a projekt, időben voltunk.
 
Életemben nem bontottam csirkénél nagyobb állatot. Ekker mondta, hogy fűrészt mindenképpen szerezzek be, akár sima vasfűrészt. Sterilizáld, főzd ki. Kifőztem, a gépolajat sokáig törölgettem róla. Eső mint fent. Két fatönkre fektetett konyhapultdarabon küzdöttem meg a néhaival, a bal kezemre húzott vastag munkáskesztyű jó szolgálatot tett. Sajnos, egyszer ujjon kellett szúrni magam, hogy eszembe jusson felhúzni. Nem baj, legalább saját vérrel is fűszereztem a pörköltet. A fűrész végül csak a fejhez kellett, ahhoz viszont nagyon. Megnyugtató, hogy ennyire kemény a koponya. Tanultuk, tanultuk, de mégis más, amikor magad látod, milyen nehéz felnyitni.
 
A gerinc melletti húst eltettem, az nem pörköltbe való. Ekkor már több mint egy órája daraboltam görnyedten, vér-faggyú-esővíz keverékkel bevonva. Az ember ilyenkor nincs ítélőképessége teljes birtokában. Meg kell vallani: hülyeséget csináltam. Elküldtem lefagyasztani a bélszínt tudniillik. Nem kellett volna. 1-2 hétig érlelni kellett volna. Steaknek megsütni kellett volna. Semmi mással, csak valami nagyon kiváló sóval kellett volna. Újkrumplival kellett volna. Ilyen az élet.
 
A fedő négykor került az üstre. Hétkor megjött Hinta (á.l.), belenézett. Ebbe kéne víz, mondta. Tuti? Igen. Tett bele vizet, nem szarozott: slaggal. Valamivel később el is ment. Megmentette az ételt, mondhatni. Kilenckor bizalmasan félrehívtam Főszerkesztő Asszonyt, kóstoltunk szakmailag, ez kurvajó, mondta szakmailag. Természetesen a fejet ettük, miután mind a huszonvalahány ember megkapta a jussát. Már nem tudtam igazán figyelni, hogy pontosan milyen volt, csak arra emlékszem, hogy meghatódtam.
 
Az utolsó ember fél egy körül indult el. A pörköltből maradt vagy húsz adag. Az előételnek vett fél négyzetméter szalonnából összesen tán tíz deka hiányzott, ugyanis Főszerkesztő Asszony pazar hagymás vért gyártott az éhező tömegnek. A három kiló kovászos uborkát elfelejtettem előhozni a kamrából. A romok eltakarítása valamivel több mint két órán át tartott, pedig egyszer használatos étkészlettel dolgoztunk. A faggyú eltömítette a mosogató lefolyóját és bepöttyözte a konyha jelentős részét. Egyáltalán nem éreztem jól magam, az eső még mindig, hajnali három óra volt, 14 órája áztam kisebb megszakításokkal, hideg is volt, május közepén hat fok, bassza meg. Talán harmadnapra esett le, hogy azért megérte.
 
Mikor érezték, hogy igazán felnőttek?