Harminc évig állítottam, hogy a pezsgő nem jó. Aztán el kellett mennem kóstolni. Ittam annyi pezsgőt, amennyit még életemben összesen soha – kb két decit – és kiderült, hogy szeretem én, csak túl kifinomult az ízlésem, ugye. Csóróként – vagy átlagfizetésből élőként - Dom Pérignont csak kóstolón lehet inni, vagy kell egy raklapnyi, ami leesett a kamionról, vagy egy gazdag mecénás.
Egyszer majdnem megszerettem a pezsgőt, kaptam ugyanis évekkel ezelőtt egy drága darabot. Moet volt az is, nincs két pontos e betű a billentyűzetemen, vagy csak nem tudom, hogy hol), amit eltettem egy jelentőségteljes alkalomra a spájzba, nagyanyám szerint spejzbe. Anyukám felment a lakásba, amikor nem voltam otthon és mivel vendégségbe készültek, jó ötletnek tűnt, hogy elvigye ajándékba a pezsgőt, amit én úgysem szeretek. Hagyott egy cetlit, hogy hoz helyette majd másikat. És hozott is. Egy félédes BB-t. Ettől nem jött meg a kedvem a pezsgőzéshez.
Én voltam a renitens, aki szilveszterkor titokban más piával koccint vagy növényeket locsol a kötelező pezsgővel vagy más poharába csempészi a meg sem kezdett italt. Később már volt akkora szám, hogy megmondjam, nem iszom pezsgőt, mást kérek, akkor sem, ha ez szerinted finom, nem kérek, értsd meg, nem szeretem, adj bort vagy mást, csak pezsgőt ne, ne kelljen könyörögni, nem jövök ide többet, ha pezsgőt kell innom, stb. Aztán elmentem az Európa hajóra. Aki még nem volt, nem csoda, ha nem volt, nem láthatta, hogy egy medence is van a hajón, egy belső teremben, ahol az esemény volt. Anna rángatott el, mert ő már volt ilyen helyen, ahol meg lehetett szeretni a levet. Az italszakértő szerint az a különbség a pezsgő és a champagne között, hogy utóbbi egy terroir (ejtsd: terroár. Hoppá!), terület termése. Ilyeneket ittunk.
Egy nyers pezsgőt (érlelés és tisztítás előtti állapot) például, amitől még nem dobtam hátast, ezt nyilván szégyellnem kell, de akkor sem. Megpróbáltam érezni a citrusokat és a gyümölcsös jegyeket, de csak száraz, savanyú jött, ami nem baj, mert tényleg száraz volt és savanyú. Közben kiderült, hogy hat bar nyomás(!) van egy pezsgős üvegben, ami megfelel egy kamion kerekében uralkodónak. Meg az is, hogy eredetileg olajos, zsíros rongyokkal tömték be az üvegek nyakát, csak az egerek azt nagyon szerették szétrágni és végül Dom Pérignon, aki szerzetes volt egyébiránt, kitalálta, hogy a parafa dugó milyen remek dolog és az egerek sem rajonganak érte annyira.
A második champagne Napóleon kedvence, a Moet (még mindig nem találom a kétpontos e-t) & Chandon Impérial volt. Akkor ez lett az én kedvencem is. Először éreztem azt, hogy a pezsgőknek más az illatuk, ennek például tényleg gyümölcsösebb, mint az előzőnek. A szakértő szerint élesztős jellege is van, szerintem csak citrusos, de az orrom nem megbízható, úgyhogy nagylelkűen elhittem a jelleget is.
Aztán jött a rozé, amit a perzsa sah kérésére készítettek. Akkor ez lett hirtelen a kedvencem, mert elbűvölt a lazacszín és az, hogy bemelegedett a hasam, a medence kezdett egyre szimpatikusabbnak tűnni, megegyeztünk Annával, hogy most végre tök jó a haja színe, mert se nem jaffa, se nem rózsaszín, és fújtam néhány szappanbuborékot (ott volt az asztalon a fújó, komolyan, nem én vittem magammal).
Néhány perc szünet után pedig végképp letaglózódtam. Nesze neked pezsgőellenesség, itt egy Dom Pérignon 2000-ből, ezt utáld! Nem utáltam, sőt, némileg visszafogottan ujjongtam. Mert kesernyés, és kőszáraz és itatja magát és gyümölcsös és és és, mert kérek még!
A pezsgőnek egy baja van, ára és minősége megbízhatóan egyenesen arányos.
Szeretik a pezsgőt?
Utolsó kommentek