2009. november 4-én, szerdán új lakónk érkezett egy 4 hónapos, súlyos tüdőgyulladásos welsh pónicsikó személyében.

Jahahaaaj, azok a hatalmas, giccses szemek. Meg az egész csikó, egy álom, amennyiben nem vesszük figyelembe, hogy az oldala úgy jár, mint egy kovácsműhelyi fújtató, és az egész kis csodaállat messziről zörög minden egyes légvételnél, lázas, és a tüdeje, légcsöve tele van trutymóval. A volt gazdája már egy kisebb vagyont ölt a kezelésébe, de a csikó csak nem gyógyult meg, és ha ki is lábal a betegségből, a tüdeje már olyannyira károsodott, hogy sosem lesz teljesértékű ló. Extulaj már nem akart rá költeni, a csikó viszont súlyos betegsége ellenére jól volt a maga módján, így aztán megszavaztam: adjunk egy esélyt neki.

Természetesen csődör, nehogy már megússzunk egy újabb herélési lehetőséget. Névként a tüdőgyulájára való tekintettel többen a Gyuszit javasolták, de ez túlságosan kézenfekvő megoldás lett volna – volt viszont egy nagyon kedves tanárom (nem mellesleg Gyula), akinek sokat emlegetett szava volt a lótüdő, valamint a zezec. Ez utóbbinak kábé annyi értelme lehet, mint a Ribicnek, én pedig még a suliban megfogadtam, hogy egyszer lesz egy Zezec nevű lovam. Könnyen fogadkozhattam, akkoriban még egyetlen ló is elérhetetlen álom volt, de most, a huszonikszediknél úgy éreztem, ideje beváltanom az ígéretemet, így aztán a kiscsikó a lótüdőgyulai párhuzam apropójából elnyerte a Zezec nevet.

Mind az utat, mind a rászakadt környezetváltozást várakozáson felüli módon jól viselte, elengedés után körbesétált az udvaron, bánatosan nyihorászott az anyukája után, és megpróbált ismerkedni az elérhető közelségben lévő egyéb lószabásúakkal, nevezetesen Cicával, a vak kancával és Trabival, a néha kiakadó térdű pónival. Érdekes módon Cica kifejezetten bunkó volt vele, hol megharapta, hol pedig megpördült és rárúgott (ki mondta, hogy a vak lovak nem tudnak ilyesmit???), Trabi azonban nagyon barátságos volt a kis jövevénnyel.

Zezec jó étvággyal gyűrte befelé a zabot és a szénát egyaránt, valamint vettem az ifiúrnak 3 kiló kancatejpótló port, hogy mindent megkaphasson a fejlődéshez-gyógyuláshoz (fiatalabb csikóra számítottam, de a négyhónaposnak is csak javára válik egy kis bónusz tápanyag-bevitel.) A cumit sajnos nem fogadta el, viszont a zabra öntött kevéske instanttejet mohón felszürcsölte, majd a zabmentes változatra is rávetette magát. Nagy örömömre olyannyira odavolt érte, hogy még a gyógyszerét is belekeverhettem, egy incifinci grimaszt sem vágott, felhörpintette az utolsó cseppig – márpedig 5 zacskónyi ACC-nek azért van íze, és nem feltétlenül kancatej-jellegű.

Egy új ló mindig jelent némi felfordulást a kialakult tanyasi napirendben, Zezec azonban a szokásosnál is jobban átrendezte az életemet, ugyanis a beteg tüdejére való tekintettel a fagyos éjszakákat és az esős napokat a szobámban vészelte át. Hogy mivel jár egy szobapóni tartása?

Például azzal, hogy vasvillával kimentem a teraszra, és az oda felszórt szénával bealmoltam a szobám sarkába, a fűtőtest és a könyvesszekrény közé, ahol Zezec kapott egy csini kis hálókamrát. A falat rögtönzött deszkaborítás védte, ill. beépítésre került egy oldalára borított ikeás íróasztal, ami íróasztalnak csapnivaló volt (szimplán behorpadt a közepe), Zezeclakás-falnak viszont tökéletes. Olyannyira, hogy még étkezőpult is volt benne, amit gyárilag merevítésnek szántak (az a rész tényleg nem horpadt be, ellentétben az összes többivel.) Nem mondom, hogy jól nézett ki a szoba a csikószájból szétfolyatott instanttej-tócsákkal, de a cicák készséggel felnyalták a maradékot.



És egy gyakorlatias kérdés, ami bizonyára többekben megfogalmazódott: mi történt a szobacsikó-etetés következményeként Zezec hátsó fertályán távozó lótartási melléktermékekkel? Nos, távoztak. És finom istállóillat volt a szobámban, szerencsére a széna dominált. Amúgy tényleg nem volt rossz szag (bár egy légfrissítős szobában szocializálódott, elbelvárosiasodott polgár lehet, hogy mást mondana), a legnagyobb keservem az volt, hogy Zezec miatt tartottam a 10-15 fokos hőmérsékletet, ami nekem nagyon kevés volt, node sebaj, mondám, fűtsön a lelkesedés.

Zezec beköltöző-show-ja problémamentesen zajlott, szépen elfogadta a saját kis lakosztályát, a bezárást sem kellett megoldanom – néha előjött körülnézni, de aztán szépen visszament a helyére. Zezec első, könyvespolc mellett eltöltött éjszakája meglepően jól alakult mindkettőnk számára. Fél háromig dolgoztam, ezalatt a csikó vagy az almon heverészett, vagy idejött mellém és hol az arcomat szimatolta, hol a kezembe tolta a kobakját egy kis vakarászásért, míg a másik kezemmel a klaviatúrán pötyögtem. Az első íróasztali vizitkor még rácsodálkozott az egérre és egyéb kütyükre, aztán szerencsére rájött, hogy sokkal viccesebb egy csomag zsebkendőt tologatni orrheggyel, elvégre az még zörög is.

Kiscsikónk lógyerekben kiemelkedően jól neveltnek bizonyult, reggelig nem evett meg egy könyvet sem (pedig mondhattam volna, hogy csak úgy falja a betűket), nem tört össze semmit, az éjszaka egyetlen áldozata egy magyar-angol kisszótár volt, ami amúgy is veszedelmesen közel merészkedett a könyvespolc szélénél tátongó szakadékhoz, de a földetérés okozta sokkhatáson kívül egyéb baja nem esett, remélhetőleg tanult az esetből.
Zezec lefeküdni visszament a helyére, ácsorgós időszakait meg javarészt mellettem töltötte. Alighanem beletörődött, hogy a továbbiakban én jelentem számára a társaságot, így aztán szobából való távozásom esetén reklamáló nyerítéssel tüntette ki nélkülözhetetlen személyemet. Éjszaka persze nem sok nyüzsgés volt egyikünk részéről sem. A láza csütörtökön továbbra is 39,4-40 fok között ingázott, a légzése továbbra is pocsék volt.

Pénteken megjött a laboreredmény a még idehozatala előtt Zoli, az állatorvosunk jóvoltából levett és beküldött mintából: súlyos rhodococcus-fertőzés, amit a korábbi, 4 hetes antibiotikum-kúra se tudott legyőzni. Ekkor éreztem először komolyabban, hogy Zezec elveszítheti a küzdelmet, de mivel az étvágya és a közérzete jó volt, úgy voltam vele, hogy amíg élni akar, mindent megkap, ami esélyt adhat neki a gyógyulásra. A péntek új, nehezen beszerezhető gyógyszerek utáni rohangálással telt, hogy a laboreredmények ismeretében Zezec célzott kezelést kaphasson, nagy köszönet Anyumnak és a környékbeli állatorvosainknak, akiknek a segítségével sikerült összeszedni az újfajta kúra hozzávalóit. Terv szerint Zezec naponta háromszor kapta volna a lekvárba kevert, porrá tört gyógyszereket, hosszú heteken keresztül.

Szombat éjszaka Zezec állapota nagyon nem tetszett. Éjjel kettő körül lement a láza 39,5-re az előzmény 40,1 helyett, a légzésszáma is 45 körül volt az általánosabb 50-60 után, szakadt az orrából a javulás reményét hozó habos váladék, de rossz érzésem volt.
A testtartása, a lógó fej. A viszonylag tűrhető légzésszám mellett egyre erősebb, már-már görcsös hasprés, a folyamatos küzdelem a levegőért. Este még beállt mellém, kicsit piszkálgatta az asztal sarkán lévő könyvet (stílusosan a Lóbetegségeket), mintha azt mondta volna: na szevasz, tudomány. Sokat ivott a könyvesszekrény mellett lévő vödréből, aztán csöpögő szájjal végigmatatta az orrával a negyedik polcon sorakozó albumok gerincét. Zezec, ha meggyógyulsz, összetaknyolhatod, megrághatod az összes könyvet.

Zezecet úgy vettem át, hogy Zoli figyelmeztetett: a csikó valószínűleg el fog pusztulni. Persze, azért próbáljuk meg, hiszen élni akar, de végig igyekeztem tudatosítani magamban: mindent meg kell adni neki, de önvédelemből csakis távolságtartóan. Nem megszeretni, legfeljebb a 4-8 hetes kezelés végén. Hát nem sikerült, sem a nemmegszeretés, sem a 4-8 hetes kezelés. 4 nap lett belőle.

Zezec éjszaka már nem itta meg a teljes, 7 decis tejadagját, ezt igyekeztem betudni annak, hogy pont előtte ivott. Nehezen, szörcsögve vette a levegőt, ezt is volt idő megszokni, de nem ennyire. Leheveredett a helyére, és jól hallhatóan rosszabbodott a légzése az egyébként is pocsékhoz képest. Hagytam kicsit pihenni, aztán inkább felkeltettem. Kelletlenül, támolyogva kapott lábra, és fél perc múlva visszafeküdt. Már nem voltak illúzióim.

Reggel 39,2 volt a láza, légzésszám 42, de alig bírtam felrángatni. Fejlógatás, szederjes nyálkahártyák, harc az oxigénért, a tejre rá se nézett. Felhívtam Zolit, hogy mik a lehetőségek, de számomra is egyértelműen költői kérdés volt. Zezec tüdeje tele van tályoggal, amik nekiálltak kifakadni; az érintett tüdőrészek elhaltak, a kiszabaduló genny pedig egyrészt távozott, ami jó, másrészt megmérgezte a fuldokló csikó amúgy is romokban heverő immunrendszerét. Az is csoda, hogy eddig kitartott. Lehetett volna még nyújtani az életét, de önző reménykedésből nem akartam tovább kínozni, miközben ő egyértelműen feladta.

Mikor bejöttem érte, még utoljára nyihogva fogadott; szerencsére éppen állt, úgyhogy legalább a felrángatás keserves perceitől megkíméltük egymást. Alig tudtam kivezetni, annyira erőtlen volt, szédelegve, aprókat lépett. Mintha nem is lett volna magánál. Nem üdvözölte a kinti lovakat, nem félt, és nem szenvedett, mikor megkapta az útravalóját a szivárványhídon túlra. Én meg elveszítettem az első lovamat.

Aludtak már lóval?