Enikő barátnőmet még a kaposvári időkből ismertem; úgy hét-nyolc éve még Regölyben, egy szép nyári napon meglátogatott egy méretes, átlyuggatott oldalú kartondoboz társaságában, melyből 6 gyönyörű, zöldessárga pelyhes kislibát varázsolt elő. A libák (egyes szőke egyedek kivételével) elbűvölő és okos jószágok, örültem nekik nagyon – kivittük őket az udvarra legelni tanulni, napozni, kaptak darát, aztán éjszakára elszállásoltuk őket a házban. Pár napig csak felügyelettel hordtuk ki őket, aztán már kint mertem hagyni a bandát akkor is, ha leugrottam a lovakhoz a legelőre.


Ez sajnos végzetes hibának bizonyult, egyik alkalommal arra értem vissza, hogy a kertben élettelen, sárgászöld pihés halmok fekszenek eldobálva. Valószínűleg a szomszéd kutya átjött és legyilkolta őket. Akkoriban még jóval rózsaszín ködösebb széplélek voltam, potyogó könnyekkel szedtem össze a kihűlt tetemeket, egy, kettő, három, négy, öt – a hatodik hiányzott. Ekkor gyenge csipogást hallottam a kert sarkából.

 A kerítés mellett akkoriban készült az emésztőgödör, egy jó három-négy méter mély, kocka alakú verem, az apróléknak ide sikerült beesnie, ami alapvetően nem nevezhető pozitív eseménynek, de ezúttal megmentette az életét, hiszen a kutyatámadást átvészelte a mélyben. Létrám persze nem volt, kölcsönkérni egyet túl hosszadalmas procedúra lett volna az aktuális felpörgetett idegállapotomban, így gondolkodás nélkül bevetettem magam a gödörbe, remélve, hogy a belógó gyökerek és fűcsomók segítségével ki is tudok mászni.

Utólag, józan ésszel belegondolva erre rosszak voltak az esélyeim, de mégis sikerült megoldani. A kis túlélőre innentől úgy vigyáztam, mint a szemem fényére, és folyamatos rütyü, rütyü motyogása miatt elneveztem Rütyünek.
Egykévé válása után kiemelt szerepet kapott az életemben; szobaliba lett, és elhordtam magammal vásárolni is. Teljes értékű libamamaként vezettem az úton, és ha elfáradt, a zsebemben folytatta az utat. A boltban a fejét kilógatva, duruzsolva adta a tippeket, hogy mit vegyünk, és ha betértünk a kocsmába egy fagyira, a lábam körül sertepertélve, csipegetve várta, hogy kinassoljam magam. Jól táplált libához méltó módon rohamosan fejlődött, így gyorsan eljött az idő, mikor nem fért el a legnagyobb zsebben, sőt táskában is nehezen, így a testi épsége érdekében a bolti túrákból ki kellett hagynom.

 A pelyhes kis Rütyüből hatalmasnagy, erős lúd lett, fajához méltó karakán természettel. Az ismerősöket nagyon szerette, rengeteget foglalkoztunk vele, igazi ölbeliba volt, aki rendet tartott az udvarban, ha kellett, ha nem. A tyúkokat is fegyelmezte rendesen, a macskák meg gyorsan megtanulták nagy ívben elkerülni. Ha ez nem sikerült, akkor előfordult, hogy Rütyü csőrre kapta a cicus bajsza csokrát a tövénél, és annál fogva csapkodta szegény macsek fejét a földhöz.

 Kint üldögéltünk a ház előtt Malac nevű cimborámmal és barátjával, Zsoltival, mikor valaki bekiabált az utcáról, hogy gyorsan menjek hátra, mert baj van, a szomszéd kutya átjött és öli a libát. Odarohantunk, már azt sem értettük, hogy egy lúd és egy kutya küzdelme hogy történhet ilyen csendben, de ez utólag már mindegy volt. Lerugdostam a megvadult kutyát Rütyüről, és előrevittük a megtépázott kedvencet. Átnéztük, és úgy tűnt, hogy nagy mennyiségű toll kitépésén és az ijedtségen kívül egyéb baja nem esett. Befoltoztuk a kerítést, és a biztonság kedvéért Rütyüt betettük egy elkerített részre, nehogy megint baja essen.

 Sajnos rosszul mértük fel az állapotát, Rütyü soha többé nem épült fel, viszont szemlátomást szenvedett, immár büntetés volt neki az élet. Egyértelmű volt, hogy vagy hagyjuk kínok között kimúlni, vagy átsegítjük a túlvilágra. Miután házikedvenc volt, szívem szerint elaltattam volna, de ismerve a szóba jöhető helyi állatorvosokat, erre esélyem sem volt (a félrekezelés után már menthetetlen kismacskát sem altatták el, mert egyrészt ők ilyet nem vállalnak, másrészt nyugodjak meg,  úgyis megdöglik magától.) Maradt a levágás, amire én természetesen képtelen vagyok, node itt van a két echte falusi jóbarát, akik disznót is vágtak már, nemhogy baromfit. Ha nem is szívesen, de biztos megteszik, hogy átsegítik szegény Rütyüt a túlvilágra, ahol nincs már több szenvedés.

 - Srácok, baj van, le kell vágni a Rütyüt – jelentettem be homályos szemekkel.
 A válasz néma csend, földre szegezett tekintetek.
 - Zsolti, megcsinálnád? – kérdezem könyörögve, hiszen hiába, hogy még semmi nem történt, de már a puszta gondolattól is sírok. Rütyü meg fog halni, nincs más választásunk, neki így lesz jó.
 Zsolti igazi kemény legény, néha zűrös ügyekbe keveredik, alkoholos befolyásoltság alatt hajlamos kocsmai verekedésekbe bonyolódni, és engem mániákusan béjjjbinek hív. Ha átugrik látogatóba, a kedvenc elfoglaltsága a sörivás, ill. az, hogy leül, magához inti Flex kutyámat, a combjaira hajtott, boldogan sóhajtozó kopófej füleit a két kezébe fogja, szeretettel morzsolgatja, és időnként annyit mond, hogy kúúúúúúttttya.
 Zsolti igazi kemény legény, lehet is rá számítani, de most a fejét rázza.
 - Azt már nem, béjjjbi. Nem, bazmeg. Én kinyírok akárkit-akármit béjjjbi, de a Rütyüt nem bírom bántani bazmeg.
 - Malac, kérlek…
 Malac homlokára sötét, komor felhő telepedett. Szomorúan tűnődött, majd elszántan így felelt:
 - Rütyüért megcsinálom.

 Összeszedte a hozzávalókat, és Rütyüstül hátrament a kert végébe. Mi Zsoltival bemenekültünk a házba, behívtuk Flexet is, hogy ne zavarja Malacot a kivégzésben, és felhangosítottuk a zenét, hogy ne halljunk semmit a kinti történésekből, épp elég a tudat. Én csendeskén sírtam, Zsolti pedig a szoba sarkában guggolt Flex füleit morzsolgatva, az ilyenkor szokásos kúúúúúttttya! helyett megtörten motyogta, hogy bazmegbazmeg, és vörösen fénylett a szeme.

 Bő tíz perc múlva halálosan sápadtan bejött Malac. Nem szólt hozzánk semmit, odatántorgott a hűtőhöz, előrántotta az ajándékba kapott, extra alkalmakra tartogatott dugipálinkát, és leroskadt a tornácon. Rekordidő alatt tajtrészegre itta magát, órákon keresztül gubbasztott maga elé meredve és a bűntudat nyomása alatt megtörten motyogva:
 - Megöltem a libádat, bazmeg.

 Rütyü rövid kis élete csúf véget ért. Azóta én is edzettebb lettem a széplélekséget illetően, de libám története örökké arra emlékeztet, hogy a legmufurcabb, legkeményebb emberek lelkét is meg tudja érinteni egy bármily hétköznapinak is gondolt állat lénye.

Vágtak már libát?

nemrütyü