Disznóölés volt anyósoméknál január elején. Minden flottul ment, a disznó nem fejtett ki különösebb ellenállást, az évtizedek alatt begyakorolt mozdulatok nyomán gördülékenyen alakult át különféle házias jellegű húsipari készítményekké az egész. Apósom és Sanyisógor tették a dolgukat, a zasszonyok nemkülönben, a vizek forrtak, kolbászhús keverődött, rizs puhult, a kutya álnokul vigyorgott, én, mint afféle városi tapló a tűzre ügyeltem az abalés kondér alatt.

Ment minden, mint az ágybaszarás, az egyetlen bonyodalmat hálistennek az okozta, hogy anyósom a drága, elfelejtett rizst tenni a töltött káposztába, amitől az éteri magasságokba emelkedett, ő pedig szemlesütve zsebelte be a dicséreteket.

Estére kelve füstszagú, zsírtól csöpögő kis családommal hazafelé indultunk, megpakolva mindenféle friss házi disznóságokkal, és ígéretekkel a füstöltáru vonatkozásában. Kaptunk egy nagy fazék abalét is, amit majd otthon porciózva lefagyasztunk, és eljövendő húsos káposztáinknak méltó alépítményeként szolgál majdan. És ez így jó is vala. A fazekat lefedve elhelyeztük autónk csomagtartójának közepén és körülbástyáztuk mindenféle csomagokkal, stabilizációs jelleggel, majd irány haza.

Most jön egy kis matematika. Fáradt voltam, siettem. A Honda Civic 1.6i (110LE) egy mérges kis autó, mindazonáltal japánok tervezték. A japán mérnökök olyan utakat, amik nálunk vannak, csak II. világháborús visszaemlékezésekben láttak fekete-fehér filmeken. Ennek következtében a Honda rugózása nem konvergál a magyar utakhoz, azaz pattog, mint Görkoris Szindi a macskakövön. Na, most ha ezt mind összevonjuk, egyenletbe rendezzük, a végeredmény adódik: az abalé kilötyögött. De én ezt nem vettem észre.

Este a sötét, kényszerfűtött garázsban (a kényszerfűtés abból állt, hogy a felettünk lakók szennyvízcsövei az én garázsomon keresztül zúdultak a mélybe, finom melegen tartva azt) holtfáradtan kipakoltunk és el is lett felejtve az egész. Úgy adódott, hogy akkor néhány napig nem használtam a kocsit, és amikor legközelebb beleültem, olyan állati rothadó hullaszag fogadott, mint amit egy ork szarik egy tatárbifsztek, törköly menet után másnap reggel. Olyan szag volt a kocsiban, hogy neki lehetett volna támasztani a biciklit. Rövid vizsgálódás után kiderült, hogy a csomagtartóban kilötyögött néhány deci (!) abalé és szépen beszívódott a csomagtartó alján a szőnyegbe (békebeli vastag szöszös filc) és ott erjedésnek indult.

Semmi gond, mondom fuldokolva, kihajítjuk, aztán irány a meló. De nem. A csomagtartó szőnyege ODA VOLT VARRVA A HÁTSÓ ÜLÉSHEZ! Nem lehetett kivenni!

Szerencsétlen japánok, csoda, hogy elvesztették a háborút?

Nem volt mit tenni, indulni kellett a melóba, de olyan bűz volt, hogy nem lehetett megmaradni. Nosza, sapka, sál, kesztyű fel, jobb-bal ablak le (3 ajtós) tolótető kinyit, (GLXi modell) osztán uccu!

Már a Váci úton is megbámult néhány korán kelő, de igazi látványossággá a Blaha környékén váltam.

Némmá Feri , ki ez a barom, aki mínusz 14 fokban félkabrijózik itten? Haggyad, biztos valami egészségmániás norvég. Azok ilyen edzettek.

Na de abba' a kis szürke kocsiba’? Lefagy a töke!

Stimmelt. Már a Nyugatinál lefagyott. A melóban az utcán kellett állnom, nem hagyhattam a kocsit nyitva, úgyhogy hazafelé volt egy visszavágóm, vagy megfulladok, vagy megfagyok. Én az utóbbit választottam. Otthon aztán bezúdítottam a csomagtartóba egy vödör mosogatószeres vizet, majd egy óra súrolás, egy óra tunkolás és három óra hajszárítózás következett, de azt a szagot nyomokban még hetek múlva is érezni lehetett.

Mindez tizenkét éve történt.

Mostanában kezdek visszaszokni a töltött káposztára.

A másik oldalon náthavégi egykezes recept, avagy hogyan toljunk be legálisan egy fej fokhagymát? Hát cigánypecsenyén!

Borítottak már húslét kocsiba?