malackaraj

Amióta megvan az autó, ki akartam próbálni. A megfelelő pillanatra vártam, ilyesmit nem csinálok csak úgy, egy szerda délután. Eljött a pillanat. Húst sütöttem a Volvóm motorjában.

Disznóölés volt anyósoméknál január elején. Minden flottul ment, a disznó nem fejtett ki különösebb ellenállást, az évtizedek alatt begyakorolt mozdulatok nyomán gördülékenyen alakult át különféle házias jellegű húsipari készítményekké az egész. Apósom és Sanyisógor tették a dolgukat, a zasszonyok nemkülönben, a vizek forrtak, kolbászhús keverődött, rizs puhult, a kutya álnokul vigyorgott, én, mint afféle városi tapló a tűzre ügyeltem az abalés kondér alatt.

Ment minden, mint az ágybaszarás, az egyetlen bonyodalmat hálistennek az okozta, hogy anyósom a drága, elfelejtett rizst tenni a töltött káposztába, amitől az éteri magasságokba emelkedett, ő pedig szemlesütve zsebelte be a dicséreteket.

Estére kelve füstszagú, zsírtól csöpögő kis családommal hazafelé indultunk, megpakolva mindenféle friss házi disznóságokkal, és ígéretekkel a füstöltáru vonatkozásában. Kaptunk egy nagy fazék abalét is, amit majd otthon porciózva lefagyasztunk, és eljövendő húsos káposztáinknak méltó alépítményeként szolgál majdan. És ez így jó is vala. A fazekat lefedve elhelyeztük autónk csomagtartójának közepén és körülbástyáztuk mindenféle csomagokkal, stabilizációs jelleggel, majd irány haza.

Most jön egy kis matematika. Fáradt voltam, siettem. A Honda Civic 1.6i (110LE) egy mérges kis autó, mindazonáltal japánok tervezték. A japán mérnökök olyan utakat, amik nálunk vannak, csak II. világháborús visszaemlékezésekben láttak fekete-fehér filmeken. Ennek következtében a Honda rugózása nem konvergál a magyar utakhoz, azaz pattog, mint Görkoris Szindi a macskakövön. Na, most ha ezt mind összevonjuk, egyenletbe rendezzük, a végeredmény adódik: az abalé kilötyögött. De én ezt nem vettem észre.

Este a sötét, kényszerfűtött garázsban (a kényszerfűtés abból állt, hogy a felettünk lakók szennyvízcsövei az én garázsomon keresztül zúdultak a mélybe, finom melegen tartva azt) holtfáradtan kipakoltunk és el is lett felejtve az egész. Úgy adódott, hogy akkor néhány napig nem használtam a kocsit, és amikor legközelebb beleültem, olyan állati rothadó hullaszag fogadott, mint amit egy ork szarik egy tatárbifsztek, törköly menet után másnap reggel. Olyan szag volt a kocsiban, hogy neki lehetett volna támasztani a biciklit. Rövid vizsgálódás után kiderült, hogy a csomagtartóban kilötyögött néhány deci (!) abalé és szépen beszívódott a csomagtartó alján a szőnyegbe (békebeli vastag szöszös filc) és ott erjedésnek indult.

Semmi gond, mondom fuldokolva, kihajítjuk, aztán irány a meló. De nem. A csomagtartó szőnyege ODA VOLT VARRVA A HÁTSÓ ÜLÉSHEZ! Nem lehetett kivenni!

Szerencsétlen japánok, csoda, hogy elvesztették a háborút?

Nem volt mit tenni, indulni kellett a melóba, de olyan bűz volt, hogy nem lehetett megmaradni. Nosza, sapka, sál, kesztyű fel, jobb-bal ablak le (3 ajtós) tolótető kinyit, (GLXi modell) osztán uccu!

Már a Váci úton is megbámult néhány korán kelő, de igazi látványossággá a Blaha környékén váltam.

Némmá Feri , ki ez a barom, aki mínusz 14 fokban félkabrijózik itten? Haggyad, biztos valami egészségmániás norvég. Azok ilyen edzettek.

Na de abba' a kis szürke kocsiba’? Lefagy a töke!

Stimmelt. Már a Nyugatinál lefagyott. A melóban az utcán kellett állnom, nem hagyhattam a kocsit nyitva, úgyhogy hazafelé volt egy visszavágóm, vagy megfulladok, vagy megfagyok. Én az utóbbit választottam. Otthon aztán bezúdítottam a csomagtartóba egy vödör mosogatószeres vizet, majd egy óra súrolás, egy óra tunkolás és három óra hajszárítózás következett, de azt a szagot nyomokban még hetek múlva is érezni lehetett.

Mindez tizenkét éve történt.

Mostanában kezdek visszaszokni a töltött káposztára.

A másik oldalon náthavégi egykezes recept, avagy hogyan toljunk be legálisan egy fej fokhagymát? Hát cigánypecsenyén!

Borítottak már húslét kocsiba?

Hajnali fél hat, pálinkához még korai, a kávét nem kívánom. Elfelejtettem kikapcsolni a telefonos ébresztőt, nem baj, így még mélyebbre tudok zuhanni az önsajnálatba. Van okom rá. Sose szerettem ezt a nyugdíjas geodétáknak való lomha dögöt, arra való, hogy a Józsi bácsi szombat reggel kiálljon vele a garázsból, aztán ötvennel, az ötödiket soha nem használva beguruljanak a mamával a városba, és ott minden más úrvezetőt tönkretegyen idegileg azzal, hogy a közlekedésben való részvétel miatti szorongásában az első bal kanyar után kinn felejtse az indexet.

Ahogy a gagyi műszerfalat sem bocsátottam meg soha az Opelnek, azt sem fogom, amit pénteken a szervízben mondott a srác, már akkor gyanús volt, mikor levette az olajos bézbólsapkát. Ilyet csak gyász esetén tesz az ember. Motorcsere. Összeszűkült szemekkel, szó nélkül fordultam ki az ajtón, rá se néztem, nem fenyegetőztem azzal, hogy felgyújtom, az már tavaly megvolt, le se köptem, mint tavalyelőtt, azóta már egyébként is sokkal nőiesebb vagyok. Ha a Szörnyre gondolok, még mélyebben hasít belém a fájdalom.

Az autó volt. Igen, az ezerkettes Zsigám. Olaj, víz, benzin, ennyi. Semmi hiszti meg arisztokrata nyavalygás. Sírtam, amikor eladtam, pedig akkor már másfél éve állt a házunk előtt, néha felcsengettek a gyerekek, hogy játszhatnak-e benne. Játszhattok. Olyan állapotban volt, hogy már a nagybátyám is legyintett rá, pedig ő választotta nekem. Az elejére festett kiterjesztett szárnyú sas már nekem is sok volt, mint ahogy a metálkék színt se tudta befogadni a gyomrom, egy Zsigulinak pirosnak kell lenni, de akkor is, gyönyörű idők voltak. Most meg beledöglünk anyagilag egy F Astrába, csoda, hogy depresszióba hullok szombat reggel?

Érzem, hogy a gyomromból kúszik fel a düh, most akkor olyat főzök, hogy még. A ragadozók eltökéltségével indulok a konyhába, állati hörgéssel nyitom ki a hűtőt és veszem elő a húst, amit kézbe fogva, marcangolva, szörcsögve fogok enni, úgy szívva ki belőle a nedveket, ahogy a kocsi szívja le a bankszámlánkat. Nyakleves, pulykából, bosszúból.

A nyakat pedig paradicsomszósszal fogom megenni, mert vért kívánok. Megmosom a nyakat, hideg vizet öntök rá és lassú tűzön felteszem főni. Megpucolom a zöldséget, répát, hagymát, két-három gerezd fokhagymát, zellert, megmosom a petrezselymet, előkészítem a sót és az egész borsot. Gyöngyözik, lehabozom, sózom. A grízgombóchoz szétválasztok egy tojást, felverem a fehérjét, a sárgájához hozzákeverem a habot, sózom és annyi darát szórok hozzá, hogy lágy tésztát kapjak. Félrerakom, hadd pihenjen. Mikor félig megfőtt a hús, hozzáadom a leveshez a zöldségeket, ha kell, újra megsózom és készre főzöm. Ha kész, kimerek belőle, és a gyöngyöző levesben főzöm ki a gombócokat.

Sertészsírból és lisztből zsemleszínű rántást készítek, ide most ez kell, rántás, liszt, magyar virtus, semmiféle olívaolaj és bazsalikom, az ott a dolcsevíta, ez meg a keserű magyar valóság. Félrehúzom a tűzről és beleöntöm a mama-féle paradicsomlét. Ha kellően besűrűsödött, ördögi vigyorral kinyitom a konyhaszekrényt, motorcsere, hogy rohadnál szét ott, ahol vagy, és hozzákeverem a cukrot.

Mikor főznének egy nyaklevest?

Oda tetszik adni a fejét? Tessék. A pénztárnál már kicsit kényszeredetten mosolyogtam a méteres szurony végén lógó halfejjel. Szerencsétlen extracomunitaria*, biztos nincs pénze rendes ételre. Mire felmásztam a dombra, sejtettem, hülyeség volt.