Toma kezdi sejteni, hogy aggódnia kell. Aznap éjjel még kap tőlem egy emailt; egy órával később érkezünk és nem Zolival megyek, hanem a csajokkal, négyen. Én meg kapok egy sms-t Annától; könyörgöm, az Attila fényképezzen, ne te!

A fesztiválon aztán majd nem fényképez senki, mert az Idó azt hitte, a Toma hoz fényképezőgépet, én azt hogy az Idó, Toma nem hitt semmit, én a szappantartómat meg kinn felejtettem a tanyán húsvétkor és erre indulás előtt jöttem rá. Szombaton másfél órás késéssel indulunk Orfűre, a Medvehagyma Napok rendezvényre. A nincs egy rongyom se, és a Zoli, segíts, beszorultam a franciaágyba, mit keresek, mit keresek azt a tavaszi nadrágot tragikomikus jelenet után még beugrunk a bútorboltba, mert Idó kétségek közt hánykolódik, ezért még egyszer megnézzük azt a zöld szövetet a kanapéhoz. Rá is fekszünk, Idó pihen rajta, én sokat sejtető pillantásokkal lovagló mozgásokkal is tesztelem a mintadarabot, biztos ami biztos.

Szeretem Orfűt és szívesen utazom oda, még sosem csalódtam. Most fogok, de ezt még nem tudom, csak azt, hogy hatalmas parkoló van, ez biztató, éhes vagyok, ez jó, hiszen a nap a medvehagymáról szól. Az éhség és az idegbaj nálam párban járnak, utóbbi kiszámíthatatlanul tör rám. Míg a lányok csapatostul pisilnek - ezt sosem értettem, anyám fiút várt, biztos azért - megkeresem Tomát, aki úgy őrzi a fazekas sátrát, mint a legelszántabb kuvasz. Kedves köszöntés után megtudom, lealkudta a kerámia sütőedényt, amiből egy van, megvesszük, pörgök, majd én berakom a kocsiba, ott állok, látod, ahol most az ezüst színű autó fordul ki, követi el a végzetes hibát Toma. Elindulok, a sarkam és a szemem hangosan kopog, enni, enni akarok!

Csak az éhség miatt beszűkült tudatállapotom számlájára tudom írni, hogy tíz percig egy másik Suzukit nyitogattam. Igen, majdnem sikerült kinyitnom Toma kulcsával a másik autót, ebben csak a lassan összesereglő és egyre dühödtebb tömeg akadályozott meg. Nem, nem zavart, hogy Toma autója kék, ez a másik Suzuki meg ezüst színű volt. Elborult aggyal futok vissza, Toma rámnéz úgy, ahogy csak ő tud, nyissuk ki együtt. Láss csodát, együtt sikerül.

A Kemencés Udvar hatalmas, a tömeg még hatalmasabb. Rövid pillantást vetek a Madárijesztő kiállításra, a nemnemsoha kitűzős sátorra és kürtős kalácsokra, majd ebéd után, jé, mekkora sor, hehe, legalább másfél órát kell várni, ahogy látom, és van olyan, aki még beáll, hát eszem megáll, milyen emberek vannak, mi? Ez a kajás sor? Ekkor összeomlok, a csajok röhögnek, mint minden összeomláskor, Toma megkísérel egy vegyünk neked egy kürtős kalácsot? ártatlannak tűnő kérdést, aztán a szemem villanásából rájön, hogy bölcsebb lett volna, ha hallgat.

Beletörődök, hogy éhen fogok dögleni egy gasztrofesztiválon, milyen cinikus. Rezignáltan elindulok, hogy körülnézzek, van kecskesajt, állatsimogató, megállok, elképzelem, ahogy a félelemtől folyamatosan káráló tyúkot elkapom, kézzel kitekerem a nyakát, kibelezem és tollastul bedobom az egyik kemencébe, a másik ketrecben szemmel láthatóan sokkos állapotban levő nyúlhoz nincs balta.

Nagy Bandó András dedikál, sajnos kaját nem árul, ezért megveszem tőle az Orfűi Medvehagyma Kincseskönyv című könyvét. Kedves, mosolyog, visszafogom magam és nem árulom el neki, hogy még mindig fejből tudom a Kocka utcát. Belelapozok a könyvbe, pont a recepteknél nyílik ki, éles hangon felsikoltok és visszamegyek megnézni, mennyit haladt a sor. Másfél métert. Hisztérikus rohamban török ki, ez addig tart, míg Éva közli, elfogyott a medvehagyma krémleves. Hiszti véget ér, emberáldozatot követelek, ló hímtagok sűrű emlegetése közben kérdezgetem térdre esve, kezem az ég felé emelve, mi a realitása annak, hogy medvehagymás pogácsáért sorba kell állni?!

Toma elvonszol egy asztalig, ahova lerogyok, transzállapotban látom, ahogy egy angyal jön felém műanyag tányérokkal, mosolyog, van krémleves is, mondja halkan. Újraélesztenek, az angyalról kiderül, hogy Éva az és tényleg van leves is. Mindent megeszünk. Már abból a háromféle ételből amit választani lehet.

Toma röhögve megjegyzi, akkor is megenne mindent, ha apró vasszögekkel lenne teleszórva a kaja, eközben én kifordítom a műanyag poharat és mohón nyalogatom. A második fogás gyakorlatilag az első fogás, azaz krémleves sűrű változatban leveles tésztába töltött darált hússal. Van búbos hús is, ennek összetevőit nem bírtam elolvasni a dühtől és mert nem vittem a szemüvegem, mindegy is, mert mire sorra kerültünk, ez is elfogyott. Ebéd után Idó tesz néhány kilométert, mire talál egy kukát, aztán a csajok elmennek sétálni az Udvarba, én katatón állapotban emésztek a rózsaszín kockás terítő felett, Toma szintén. Éváék izgatottan érkeznek vissza, az udvar hátsó részében szakácsverseny van, ha már a medvehagymáról szóló előadásról lemaradtunk. Nem hoz lázba, mert szorongásos rohamom támad a gondolattól: a szervezetembe bevitt rántás és/vagy étkezési keményítő miatt minden esélyem megvan arra, hogy rövidesen összefosom magam, és bár politizálunk, megváltjuk a világot, örülök, hogy elindulunk, mert így talán nem a tömegben, hanem a Mecsek lejtőin fog ez megtörténni, ott mégsem lesz annyira kínos.

A kanyargós úton gyönyörű látvány tárul a szemünk elé: zöld tenger, ameddig a szem ellát. Megállunk, az erdőben csend van, körülöttünk hajladozó emberek, ott hever a lábunk előtt a medvehagyma. Szedjük, esszük a leveleket, egy pillanatra megállok, megköszönöm az erdőnek és hálás vagyok, hogy láthatom ezt, hogy az erdő önzetlenül kínálja fel mindenét és örülök neki, hogy mértéktartó tudok lenni, csak annyit veszek el, amennyire szükségem van.

Tománál Idó a kemence előtt kuporog, Éva szájtátva figyeli Toma minden mozdulatát, aztán mellé húzza a széket, úgy figyel. Toma kiméri a rizst a rizottóhoz, magyarázza, milyen rizs való hozzá, elmondja, miért lényeges, hogy fehérborral öntsük fel, keveri, adja hozzá az alaplevet, Éva már olyan piros, mint a pipacs, csend van, csak a spatula neszez, én mosolygok, ezt az élményt semmiért nem adtam volna. Attila medvehagymát ad a rizottóhoz, isteni illatok, megfordul, előkerül a hűtőből a kacsamell. Attila újra magyaráz, hogyan pácolta, figyeljük az olajat, először a bőrös felével, fontos az idő, nézzétek, most fordítom, két perc, igen, újra két perc, Hajni, hoznál egy rozmaring ágat? Letöröm, betakarózom egy puha pléddel, amit a teraszon találok, Attila tovább magyaráz, most még két perc a bőrös felével, de most adom hozzá a vajat és a rozmaringot, egy pillanatra megakad rajtam a tekintete.

Attila, mondd, hogy nem a kutyák plédjével takaróztam be. De igen, újra megfordítom, két perc és kész, így marad rozé, most sózom csak, tekeri rá a sót, a kutyák a plédet nézik rajtam, én Attilát, majd egyszer elmondom neki, hogy köszönöm, hogy megismerhettem. A csajok egytől egyig elmondják nekem hazafelé.

Másnap csörög a telefon, Éva az, szia, ma rizottót csináltam ebédre úgy, ahogy az Attilától tanultam tegnap, most meg elkezdtem a pestót úgy, ahogy az Attila mondta. Kicsit később Idó hív, hogy hívják azt a rizst, amiből lehet rizottót csinálni, tegnap Attila mondta, tudod. Hát persze hogy tudom. Jövőre is megyünk az Orfűi Medvehagyma Napokra, nem kérdés.

Bízom benne, hogy a szervezők rájönnek, ez a fesztivál kinőtte a Kemencés Udvart és a Muskátli vendéglőt, és  a liszttel szaporított fogásokat maguk mögött hagyva, előrelépnek egyet, mert a medvehagyma és rajongói megérdemlik.