Nem akkor fordultunk be az elidegenedés kapitalista utcájába, amikor a munkahelyeken megszűnt a havi fizetés pénztárosJucika által gyöngybetűkkel kitöltött kockás papíron való átvétele, ahol az anyagraktárosBözsike volt olyan bagzómacskaszemű, hogy egyetlen pillantással átfutott a nevek melletti számokon, aztán a dohányzóban fröcsögve szitkozódott, hogy az adminisztrátorMari, az a kis kurva, két éve sincs itt és majdnem annyit keres, mint ő, majd lecsapott a belépő szakszervezetisBélára, Bélám, csinálj valamit, hallod, mert én rég vagyok itt, tudom, amit tudok, de szakszervezetisBéla baszott az alkotmányra és Bözsikére is, mert egész délelőtt azon tépelődött, hogyan fogják a téemkásJocigyerekkel kivinni a hobbiba azt a fél ifányi zártszelvényt ami az üzemből úgyse fog hiányozni senkinek, hanem akkor, mikor a palacsintából annyit kezdtünk sütni, amennyit a család elfogyasztott. A palacsinta ugyanis nemcsak desszert, hanem a magyar nép utolsó nagy közösségi élménye volt.

Haladó anyukák két serpenyővel, nyitott ablaknál merték a masszát az ötödik emeleti panelkonyhában, legyezték magukat a konyharuhával, felparancsolták a gyereket a játszóról és a kezébe nyomták a kistányért: - Szaladj, vidd át a Mária néninek, múltkor ő is küldött zserbót. Ne nyavalyogj, indíts, nem eszi meg előled senki, marad neked is. Siess vissza, csinálok pár lekvárosat a kisZsoltinak, azt szereti, a szerencsétlen gyerek idén nyáron még tán nem is evett, az anyja dupla műszakban vendéglátózik, mióta elváltak, a gyerek meg kujtorog a kulccsal a nyakában egész nap, még mindig itt vagy? Aztán kapott a Lajos bácsi a földszintről mert mindig előre nyitja a kaput, igazi úriember, meg a Csongor a szomszéd lépcsőházból, mert múlt héten segített, ha nem jött volna át, még mindig sötétben ücsörögnénk, apád egy villanykörtét se képes kicserélni.

Vittem én is, egyedül a Manci ángyinak, mamával együtt a Rozi néninek mert ő messzebb lakott és át kellett menni a küvesen, megkínáltuk a Jani bátyját is, a sűrű tészta sosem fogyott el, volt nagy öröm, mikor először sikerült megfordítanom, mama hadd süssem, juj lány sok lesz annyi, szegény papa ette a két centi vastag palacsintát, én csináltam, finom?

Később forró augusztusi délutánokon tologattuk a Sugón a tízforintosokat a homokos törülközőn, kakaósat, én is, én is, a fiúk vállalták a másfél órás sorban állást, cserébe meghívtuk őket hazafelé egy kólára. Ettük az aranyáron kínált papírvékony palacsintát, vihogtunk és a mellettünk fekvő huszonéves lányról megállapítottuk, hogy elég jól néz ki, csak már öreg, juj, itt jön, itt jön, bökdöstük egymást izgatottan, a Kékszemű Srác a vízügyi szakközépből, aki menetrendszerűen délután érkezett és soha egyetlen pillantást sem vetett ránk.

Még később kosztümben feszengünk a tikkasztó hőségben, csirkemellet rendelünk, mert halászlét csak biztonságos körülmények között fogyasztunk, hiszen képes vagyok leenni a szomszéd asztalt is, az új puccos bajai étterem jó választás volt, szemben velem a talán leendő főnököm, zalai, de másodszor mer, jó jel. Az ásványvíz úgy remeg a kezemben, ha nem lenne szénsavas akkor is buborékok lennének benne, a talánfőnök magához inti a pincért, kérnék valamit. Két palacsintát, kicsit vastagabbat, mint ahogy az szokás és ne ízesítsék meg semmivel, csak szórjanak rá kristálycukrot, míg forró, negyedbe hajtva, nagyon köszönöm. Előrehajolok, mert nem hiszek a fülemnek, kérdőn rám néz, hé, ez az Én palacsintám, Én eszem így! Hét évig dolgozunk együtt, Baján vesz bográcsot, és már rég nem passzíroz.

Mostanában én sütöm, teflonserpenyőben, de tejjel és szódával, ahogy azt tanultam, tudom, hogy nem ragad le, de nosztalgiából még mindig öntök egy kevés olajat a tésztába. Legyezgetem magam a konyharuhával a nyitott ablaknál, büdös van, izzadok, nem baj, az a lényeg, hogy legyen hova vinni, legyen kinek küldeni. Addig nincs baj. Még az se baj, ha az ígért lekvárt meg a bekevert diós tölteléket otthon felejtem.

Szeretik a palacsintát?