Müller úr mindennél jobban szerette a lecsót, és mindennél jobban utálta az import egyenparadicsomot. Számára a lecsószezon júliusban kezdődött, amikor a valódi alapanyagok hozzáférhetővé váltak. Tavaly óta, mikor imádott Margitkája jobblétre szenderült, végre eltüntethette a balkonról a gyűlölt muskátli és petúniabokrokat, és kiélhette szenvedélyét. Kertészkedett. A negyedik emeleten, a parányi erkélyen. Délnyugati fekvés, tiszta levegő, muszáj, hogy sikerüljön. Hosszas mérlegelés után vásárolt a piacon egy bizalomgerjesztő külsejű öregasszonytól négy paradicsom (Kecskeméti K3-as) és négy paprikapalántát (kosszarvú). Az már eléggé csíp, de még nem vadállat. Hosszas mérlegelés után úgy döntött, hogy a többi hozzávalót majd a piacon fogja beszerezni, de a gerinc, - a paradicsom és a paprika – saját tenyészetből kellett, hogy előálljon. Beleásta magát a szakirodalomba, összevetette lehetőségeit az elvárásokkal. Vásárolt egy kis zsák általános virágföldet, (úgy gondolta, ez megfelelő) és egy kis zacskó szárított marhatrágyát, ami a növények bónusz tápanyagigényét volt hivatott biztosítani. A csapadékvíz felfogása érdekében egy kis vödröt erősített az erkélykorlátra, bekeverte a földet, elültette a palántákat és várt. Locsolgatta a palántákat, beszélgetett hozzájuk, egyszer még énekelni is megpróbált nekik, mert olvasta, hogy az segíti a növekedésüket, de amikor az a barom Füredi a szomszéd lakásból megfenyegette, hogy kihívja a készültséget, felhagyott a régi pásztornóták lelkes, ám kétség kívül amatőr tolmácsolásával, és hagyta, hogy a természet tegye a dolgát.

És láss csodát, május végére az apró virágok helyén pici bogyók kezdtek el formálódni az immáron fél métert is meghaladó növényeken. Kérdezte is Évike a szép özvegyasszony, aki februárban költözött a félemelet kettőbe, hogy „nocsak, Müller úr, mi maga, micsurinista, hogy paradicsomültetvényt nevel a negyediken?” „Á, dehogy, csak egy lecsómániás nyugdíjas szabó Évike”. Ezután néha elbeszélgettek az ételekről, sőt Müller úr odáig merészkedett, hogy meghívta szomszédasszonyát egy igazi lecsóra. Szíve büszkeséggel telt meg, álmaiban már egy Müller-féle lecsó színes (és illatos) képei formálódtak. Drága Margitkája (Isten nyugtassa) nem csinált jó lecsót. Nem tette bele a szívét-lelkét, csak úgy muszájból odakente. Eleve olajjal készítette, ami Müller úr szerint joggal követelhetett helyet a hét főbűn között, a paprikák mindig vizesek voltak, mert Margitka a szépet vette és nem a jót, a paradicsom meg ízetlen, felfújt vacak. Müller úrnak viszont nem sok szava volt, csak tűrt és álmodozott. De most, június végére gyönyörű, mosolygós paradicsomok, és hetyke, kunkori paprikáktól roskadozott az öreg erkélye.

Eljött a várva várt szombat. Müller úr már kora reggel a piacot járta, tépelődött, három helyen is körülnézett, míg végül egy falusi kinézetű embertől megvett egy negyed kiló húsos füstölt szalonnát, és egy szál kolbászt. Az illető megesküdött az anyja életére, hogy háztáji, hagyományos füstölésű. Vett egy kiló hagymát is, apróbbakat, a nagyot nem szerette. és akkor meglátta a rőtszínű kupacot egy félreeső asztalon. Rókagomba! Felesleges luxus egy lecsóba, de ez nem közönséges lecsó lesz. Müller úr egyszerűen nem tudott továbbmenni. barom drága volt, de venni kellett egy maréknyit az aprajából.

Kora délelőtt hazaért, és megkezdte az előkészületeket. Fogott egy kétliteres lábast, vastag fenekűt, legyen a lecsónak helye, és nehogy odakapjon a hagyma. A szalonnát gyufaszálnyira aprította, majd lassan kiolvasztotta a zsírját. A pörcöket kiszedte, félretette. Jöhetett a hagyma, vékonyra szeletelve. Kíméletesen fonnyasztotta szalmasárga színűre, majd ment bele a paprika, vékony karikára vágva, a gomba, majd a kolbász, kisujjnyi darabokban. Amíg ezek összehaverkodtak a zsírban, Müller úr lehámozta kedves paradicsomjait, felkockázta, és a többiek közé vetette. Takarékra tette a gázt, majd felbontott egy üveg sört, és várt. A lecsó lassan rotyogott, és kezdett mesés illatokat árasztani. Félóra multán Müller úr levette a fedőt és hagyta a képződményt picit zsírjára sülni, a vége előtt pár perccel visszatette a szalonnapörcöket, óvatosan sózott, és egy csipet cukrot hintett a lecsóra. A cukor csodákra képes, robbanásszerűen megsokszorozza az ízeket. Müller úr beleszippantott a gőzbe, lehunyta a szemét, és elzárta a gázt. Nem kóstolt, biztosra ment. Ennek tökéletesnek kell lennie. A lecsó csodálatosan nézett ki. Kicsattanóan vörös, fényes, illatos volt, mint egy ifjú menyasszony.

Tojás, rizs, vagy bármi förmedvény szóba sem jöhetett, csak a natúr lecsó pőre valójában. Fehér kenyérrel, esetleg egy kis hegyes erős paprikával utánízesítve, aki szereti. Másnap, ha marad, hidegen összeturmixolva, pirítósra kenve elsőrangú reggeli, bár nem nagyon szokott maradni. Müller úr rendet rakott, megterített, tiszta inget és nagy levegőt vett, majd elindult a félemelet kettő felé. Azt mondják, a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út.

És tessék mondani, hogy van ez az özvegyasszonyokkal?