Két embernek köszönhető, az egyik én vagyok. Már felnőtt voltam, mikor a tűzhely előtt találtam magam és kezdetben nem szerettem, szükséges rossznak tartottam, a feleségszerep nyűgös velejárójának. Mindig jól felszerelt, tágas konyháról álmodoztam, nagy ebédlőasztallal, fűszernövényekkel, hatalmas serpenyőkkel, de hogy ebben sütnöm-főznöm is kellene, fel sem merült.

Huszonéves koromig a mama főztjét ettem, külön hálás vagyok, hogy nem maradt ki a menza sem, mert nem lettem volna tanúja a jelenetnek, amikor Nati beletörte a VéSanyi hátába az alumíniumvillát, és azt sem láttam volna, hogy Litti barátom csakazértis beledug a konnektorba egy másik alumíniumvillát. Tényleg szikrázik. Életre szóló élmények, a betűtésztás paradicsomlevessel együtt.

Mama hagyományos magyar konyhát vitt, én közben Margaret Thatchernek készültem, és cseppet sem érdekelt, mi hogyan készül. Az alapokat tudtam, ez az alvégi szobakonyhának és a másik, tanyasi mamának köszönhető, a mamák főztek, én kifestőztem meg rajzoltam a konyhaasztalnál szegedi papucsban, anyám menyasszonyi fátylával a fejemen és be nem állt a szám, kivéve azt a negyed órát, mikor teljes csendben, tátott szájjal hallgattam a vízállásjelentést a rádióban. Ez volt a kedvenc műsorom. A mamák aggódtak emiatt, ma már én is furcsállom, de közben rám ragadt a karalábéleves elkészítése.

Mamából már csak egy van, én meg ott találtam magam a saját konyhámban, feleségként, néha a reggeli kávé fölött néztem a férjem és arra gondoltam, ha nem kezdek főzni, rövidesen éhen fogunk dögleni. Elkezdtem. A tűzhely feletti polcra hónapokig ki volt ragasztva egy cetli, sózd meg! Kétségbeesetten kapaszkodtam az alapokba, a vásárlással nem volt gond, szombatonként másnaposan kóvályogtam a piacon hányingerrel küszködve, ahhoz a henteshez mentem be először, ahova a mama járt és böngésztem a rongyos Horváth Ilonát, de így is majdnem éhen döglöttünk, mert leégett, kiszáradt, szétfőtt, összeállt. Volt sok hiszti, dühös könnyek, ordítozás, sohatöbbetnemfőzök, vágytam a jól ismert ízek után és utáltam az egészet. Nem kértem segítséget, mert beképzelt voltam és túl büszke ahhoz, hogy bevalljam, nem megy, ettük az ehetetlent.

Hirtelen sok időm lett, és a munkanélküliséggel együtt belépett az életembe egy másik ember. A Másik Emberrel függő viszony alakult ki. A mai napig meg tudnám fojtani egy kanál vízben, ha fél óránál többet töltök vele, ugyanakkor lenyűgözött. Ráadásul szeret főzni és tud is. Először értetlenül hallgattam, aztán irigykedve. Tud valamit, amit én nem. Tudja, hogy a főzés nem nyűg, hanem szenvedély. És elkezdtük, ketten. Nem ismerek mást rajtam kívül, aki msn-en tanult főzni. Nemcsak a főzés örömét tanultam meg tőle, még egy fontos dolgot: olyan nincs, hogy semmi nincs itthon.

Hosszú kilométereket tettem meg a tűzhely és a számítógép között rohangálva, röhögve írtam, tíz deka kristálycukrot ráztam ki az előbb a billentyűzetből. Elmondta, milyen fűszerekkel kell tűzdelni a húst, én megbocsátottam, hogy fontos események előtti órákban, mikor négy különböző ruhában fényképeztem le magam és küldtem át, szerinted melyikben menjek, kurvás ez a harisnya? fogta magát és lefeküdt aludni. A zöldbabpörköltért cserébe cipeltem fel Pestre a saját termesztésű spenótot meg a disznópörköltnek való húst. Hitetlenkedve olvastam tőle a karácsonyi menüt, cserébe azt is megbocsátottam, mikor összevesztünk a Ráckertben és dühében nyakon öntött egy korsó sörrel. Lehülyepicsázott, de órákig hallgatta az önsajnálattól csöpögő ömlengéseimet. Lehülyefaszoztam, de mindig ő volt az első, akinek írtam karácsonykor. Egy dolgot nem hittem el neki soha, hogy a futás is élvezet, egyébként is azt mondta, a vastag combú nők szexisek, és neki elhiszem. A combom még mindig vastag, de főzni szeretek és élvezem, megtanultam türelmesnek lenni és még malackarajkodhatok is. Bisztő Gyalla, barátom, köszönöm!

Kitől tanultak főzni?