Jójó, ittam két korty bort, az íze kedvéért, de ki más lenne akkora idióta, hogy megveszi az egyik kedvenc furmintját, majd elnézi, ahogy más iszik? Játszom a tiszteletest a sztriptízbárban, nem vagyok normális, de a próbatétel így az igazi. 

Tíz nap után néztem rá először az órára, mennyi van még ebből hátra? Negyven nap a böjt, mennyi lenne, még harminc? Harmiiiiinc? Nem fogom kibírni, még csak a negyedénél járok? 

Pedig szépen felvettem a ritmust, a kezdeti édességroham teljesen elmúlt, köszönhető  a Zsuzsától kapott bacalhaónak. Ebben a sózva tartósított tőkehalban több az umami a legvéresebb steaknél, napokra helyrebillentette minden zavaró kívánósságomat, és még mindig van belőle fél kiló. Az érlelt sajtokban, húsokban gazdagon megtalálható umami, az ötödik íz lehetett a kulcsa a cukorzabálásnak, ezt próbáltam a szupernormális energiaforrással, a cukorral pótolni. Hibás volt az elmélet, de sajnos 2011-ben már nem fut rajtunk tökéletesen az ősember-program. Ha elfogy a bacalhaó, veszek egy kiló parmezánt, azzal fogom kezelni a sebeket. Ez hasznos információ lehet más böjtölőknek, a húsmegvonást közvetlenül kísérje más, intenzív ízű sajt, vagy füstölt, szárított, esetleg olajos halak bevitele, lehetőleg túlzott mértékben. Így talán el lehet kerülni a cukorkómát. 

Korai volt a megkönnyebbülés, mert szegény tiszeteletes arcát egy sztriptíztáncosnő a bögyei közé vonta, két szűk napon belül vettem egy palack szeretett bort, hamburgert sütöttem és elmentem a Pierrot étterem tavasznyitó vacsorájára.

A borba belenyaltam, a hamburgert álltam, de a vacsoráról el kellett jönnöm. Húsmentes első fogások után kávés-meggyes kacsamell, vajas borjúfasírt libamájjal, báránylapocka és báránygerincs jöttek a legendás, Litauszki Zsolt-féle krémes előtt, közben Bolyki és Heimann borokat töltöttek. Rendesen megfájdult a fejem, és gyomorideget kaptam, egy órát autóztam a városban, hogy összeszedjem magam (a Volvóm egy puszta ötöst lenyugtatna tíz perc alatt, ez a szintidő nálam is bevált, most kicsit több kellett). A böjt célba talált, kívántam valamit, és le kellett mondanom róla. Már hazafelé csapattam, amikor egészen perverz sikerélményem lett, meg tudtam csinálni, nemet tudtam mondani, pedig annak élek, hogy ne kelljen lemondanom semmiről, amit kívánok. Felmerül, mi a fenének lemondani bármilyen élményről arra a kis időre, de egy ilyen, tét nélküli lemondás is meglepően katartikus esemény. Böjtölni nem feltétlenül jó, de ma eggyel nyugodtabb vagyok, mint valaha, erősen várom a következő 26 nap fejleményeit.

A másik oldalon másik probléma, de megoldódik egy mákos terhestortával.

Mondtak már le a valamiről önként, a sport kedvéért?