Laci barátom megint nagyot durrantott. Átvitt értelemben persze, hála a jóistennek. Noha már jó pár éve kerületünk lakosa, csak most tudta meg, hogy hazafelé jövet a kiserdő mellett virágzó baromfidiszkont működik, ahol príma alig használt, újrafutózott, szín és mérethibás szárnyasokra lehet szert tenni alkalmi áron. Laci számára, - noha leginkább a disznó-birka-bárány-kecske tengely mentén szokott leginkább föl s alá siklani ( a marhához saját bevallása szerint nem igazán ért, vad meg ritkán kerül) és távol áll tőle mindenféle szappanízű PVC csirke, - egy szegmense mégis van a háromnál kevesebb lábúak nagy közösségének, ami megdobogtatja a szívét. Ez pediglen a kokas.

A kokas, ami (aki?) bajsza alatt hamiskásan mosolygó, szilajon férfias Tenkes kapitányaként emelkedik ki a baromfiudvar lehorgasztott fejű, folyton csak a porban magok után kutakodó jobbágynépe közül. Na, egy ilyet szemelt ki Laci a minap, és úgy gondolta, hogy a kakassal együtt fogják ünnepelni az új kenyeret. A kakas a bográcsban, Laci mellette a lócán. Persze egy dolog a kiszemelés, és egy másik a beszerzés.

Lacink elloholt a csirkediszkontba, ahol boldog tulajdonosává vált egy 3,5 kg-os kakasnak. Hazamenvén és feldarabolván az állatot, látva, hogy a madár igen egyedül érzi magát a bogrács alján, visszaszáguldott hát a boltba utánpótlásért, ahol viszont- hétvége lévén- már mindösszesen csak egy fél tyúkot talált.

És hogy a kakasnak se legyen semmi öröme, egy HOSSZÁBAN fél tyúkot, de azért azt is hazavitte, és így egy szép kupac baromfiságot mondhatott magáénak. Úgy gondolkodott (szerintem helyesen), hogy a kokas csontos-bőrkés szerkezete kevéssé viseli el a klasszikus pörkölést, ami ugye a pörkölt nevét adta annak idején. Ezért aztán csak némi zsíron finoman megkapatta, majd hagymával, paprikával, egy kis paradicsommal és egyéb obligát fűszerekkel valamint némi húsalaplével megágyazva hagyta a tűz fölött kakast a (hosszában) fél tyúkkal csendesen andalogni a baromfi-mennyország felé, miként tette azt a Záray-Vámosi kettős a hatvanas évek elején a Népköztársaság útja fái alatt a bágyadt nyárutói napsütésben.

Szóval a kakas andalgott, a nap lemenőben volt, kezdtek szállingózni a vendégek, a kedvesebbje sört is hozott, az okosabbja kint hagyta a teraszon (minek bámulják annyian azt a kevéske sört), némelyek segítettek tüzelni, mások kóstolgattak, értő tanácsokkal látták el a főzőgazdát, de mindezek ellenére a kakas elkészült. Rövid leve lett, mélyvörös, illatos vadétel-szerű, szinte kérte maga alá a nokedlit meg az uborkasalátát. A hús bágyadtan foszlott le az egyébként nem mindennapi erőről tanúskodó combcsontokról, a fej lemondóan bóbiskolt a bogrács alján.

Már éppen láttunk volna neki, mikor Laci közölte velünk, hogy nem eszik olyan forrón a kakast, előbb művelődjünk. Ő bizony most a vacsora előtt felolvasást fog tartani. Na, ebbe kicsit belesápadtunk, felrémlett előttünk egy rövidebb Tolsztoj írásmű, vagy valami Kierkegaard tanulmány étvágygerjesztőül. Hálistennek Laci megkönyörült rajtunk, és csak Bacher Iván Vándorbab című kötetéből olvasta fel a – minő véletlen- kakaspörköltről szóló opuszt. Nem volt rossz, de a valóságos kakas jobb volt. Nokkerli, vajban átmozgatva és fokhagymás tejfölös uborkasaláta járt hozzá, meg világos sör illetve hosszúlépés. Súlyos kaja a kakas. Egy emberesebb adag elfogyasztása után az embernek nem támadnak pajzán gondolatai, sőt semmilyen gondolata nem nagyon támad. Csak ül, bárgyún vigyorog és hagyja dolgozni az enzimeket a gyomrában. A meleg miatt még a pálinka sem segít, csak még jobban elhülyít. Mi mindenesetre megadtuk a tiszteletet az elhunytnak, félórás néma üldögéléssel, csak a szemünk forgott, mint a reklámmacskának. Lacinál legközelebb majd egy vékony szelet barna kenyeret kérek, rajta leheletnyi friss krémsajt, kis citromos reszelt sárgarépával, bár ez úgy hülyeség, ahogy van. Kakast! Még!

Főztünk már kakast:

Hogyan főzik?