"… vedd tudomásul, látni sem bírlak benneteket! Hányingerem van, ha rátok nézek! Legyek csak huszonegy, azonnal itthagyom ezt a porfészket! A lányok a suliban azt mondják, ha nekik ilyen szülei lennének, már rég öngyilkosok lettek volna. De én nem teszem meg nektek ezt a szívességet. Elmegyek a nyugati partra és híres leszek! De addig is nem akarlak látni benneteket, soha többé! – Jennifer utolsó szavai már az emeleti lépcsőről visszhangzottak, majd bevágta maga mögött az ajtót, (a főszurkolói dressze a székről a földre hullott, de mit érdekelte ez most őt) és zokogva az ágyára vetette magát. A szemetek! A rohadt szemetek (az apja és az anyja) csinálhatnak bármit, ő akkor is elmegy Dick McCarthy szülinapi bulijára, ha a holttestükön keresztül kell a bejárati ajtóig gázolnia is. Ez az ötlet furcsamód kéjes érzéssel töltötte el”
Szimcsák Béla (írói álnevén Spencer W. Robbeneau) fáradtan dőlt hátra a székében, megropogtatta csontjait és megdörzsölte borostás állát, ami úgy hangzott, mint amikor a macska a karmait élesíti a deszka budiajtón a kert végében. Ötvenes, cingár kis emberke volt, vékony, szőrös végtagokkal és vastag szemüveggel. Gimnáziumi irodalomtanárként két válás után legjobb úton haladt az éhenhalás felé, amikor a félhülye Weinbrenner, volt egyetemi évfolyamtársa (harmadikban kimaradt) megtalálta ezzel a kis mellékes kereseti lehetőséggel. Azóta folytatásos romantikus regényeket írt álnéven (tudják, Spencer W.) különböző füzetekbe (Balsors és Beteljesülés, Conchita-Isabella, Vágyak Örvényében stb.)amiknek Weinbrenner kft-je volt a kiadója. Így a két vérszívó exnő ellenére tűrhető életszínvonalat tudott biztosítani magának és időnként felbukkanó barátnőinek, akik bozontos, őszülő mellszőrzetét a latin macsó legfontosabb külső ismertetőjegyeként azonosították. Mire rájöttek, hogy Szimcsák nem csak ujjlenyomatában különbözik Antonio Banderastól, addigra ő már rég kihasználta az említett hölgyek múló gyengeségeit.
Most éppen két barátnő között volt, (ez meglátszott a lakásán és a hűtőjén is) ami azért volt probléma, mert írás közben iszonyúan meg szokott éhezni. Kicsámpázott a konyhába (kéne már egy új papucs, ennek már lejár a talpa), kinyitotta a hűtő ajtaját és szemrevételezte a kínálatot. Egy megkezdett üveg hagymás hering, (ez mindig volt otthon, nagyon szerette) tejföl, mustár, fél doboz tejszín (tartós), ez valamelyik kávébuzi tyúk hagyhatta itt, (Szimcsák csak sört ivott, meg Unicumot, de most egyik sem volt itthon) egy darabka gorgonzola sajt, (pfejj, ez már olyan érett, hogy meg tudna verni sakkban) meg némi barna kenyér a kredencen. Na bazmeg, ebből sem lesz Mislen csillag. – gondolta keserű mosollyal, de az íróember abból él, hogy kreatív. Nosza, legyünk kreatívak, serkentette saját magát, majd nekilátott.
A heringeket kihorgászta az ecetes léből, lecsepegtette, kétcentis darabokra metélte, majd egy mélytányérba halmozta. Összekeverte a tejfölt a tejszínnel, a szétnyomkodott gorgonzolával, egy kanál mustárral, pici cukorral, sóval, őrölt borssal, és a halra öntötte. Rövid gondolkodás után utána zúdította a hal után maradt ecetes hagymát is, jól megkeverte és félretette. Szeletekre vágta a barna kenyeret, (nem volt könnyű) majd egy húsvillára szúrva egyenként megpirította a gáz fölött.
Kenyérpirítója sosem volt, mint látjuk nem is volt szüksége rá. Kivette a hűtőből a halsalátát, felnyalábolta a még forró, kicsit elszenesedett kenyérszeleteket (Istenem, micsoda illatok) és visszacsoszogott a gép elé. Ideje belehúzni, mert pénteken le kell adnia harminc oldalt, és még a fele sincs kész. És a Weinbrenner egy hajcsár. És sziruposnak kell lennie, minél sziruposabbnak. Csöpögjön a méz Bélám, sőt,csorogjon bőven! – szokta mondogatni önelégülten. Azon ne múljék, cseszd meg. - morogta maga elé, majd a billentyűzet fölé hajolt.
„…Jennifer könnyei eláztatták a párnáját, kedvenc tedimackóját, amit bánatában arcához szorított, és eláztatták Dick McCarthy fényképét, amit a feje alá tett, mikor álomba sírta magát. közvetlen elalvás előtt ördögi terv fogant meg agyában. Egyszerre lesz híres és gazdag és szabadul meg a szüleitől örökre. És akkor semmi sem állhat Dick és az ő múlhatatlan szerelme közé…”
Szimcsák-Robbeneau egyre jobban belelendült az írásba és az evésbe is. Ujjai egyre gyorsabban futkároztak a billentyűkön, néha tunkolt egy kis halat egy darab pirítóssal, és a szájába tömte. Egy csöpp tejszines szósz a klaviatúra „B” és „N” betűi közötti résbe csöppent, egy másik csöpp Szimcsák bozontos mellszőrzetében fúrta magát előre, de őt most ez csöppet sem érdekelte. Lendületben volt… Hát nem tiszta hányinger?
Utolsó kommentek