malackaraj

Visszük a zebrát meg a vak pandamacit, a letépett fejű nyulat nem, hatszor annyi ruhát, amennyi szükséges és a hajvasalót. Hátradőlök, intek a kutasnak, behunyom a szemem, bevackolom magam Tunyogi ölébe, az első versszakot még hallom, aztán elalszom. A Neretva-völgyében ébredek, kávéért hörgök, aztán azért, mert átaludtam az áfonyás kölyköket és Zoli nem ébresztett fel. Ne sajnálják tőlük azt a pár eurót és vigyenek műanyag tálat, a befőttes üveget nem adják oda, az ajándék chipsnek és csokinak nagyon örülnek, cserébe egész Boszniában lila a nyelvünk a gyümölcstől.

Pár napja Zágrábban jártam és dél tájban igencsak megéheztem. Fogalmam nem volt róla, hogy 230 kunával mire megyek ebben a városban. Az Ilica út eleje, -vagy vége?- leginkább a nyolcvanas évekre emlékeztet, a boltok régiesek, étterem sehol, kénytelen voltam a város szíve felé venni az utam, ahol már csillogó kirakatok, és gyorséttermek világítottak. Az utca másik végére értem, ahol egy pincehelységből tömény illat áradt. Lenéztem, talponálló. Mást nem tudtam megállapítani, mert nem tudtam kiszagolni mit ehetnek lent. Nálunk leginkább lepukkant játéktermek üzemelnek ilyen helyeken egy buszmegálló mellett. Nem tudom mi vitt rá, de elindultam lefelé a lépcsőn.