Pár napja Zágrábban jártam és dél tájban igencsak megéheztem. Fogalmam nem volt róla, hogy 230 kunával mire megyek ebben a városban. Az Ilica út eleje, -vagy vége?- leginkább a nyolcvanas évekre emlékeztet, a boltok régiesek, étterem sehol, kénytelen voltam a város szíve felé venni az utam, ahol már csillogó kirakatok, és gyorséttermek világítottak. Az utca másik végére értem, ahol egy pincehelységből tömény illat áradt. Lenéztem, talponálló. Mást nem tudtam megállapítani, mert nem tudtam kiszagolni mit ehetnek lent. Nálunk leginkább lepukkant játéktermek üzemelnek ilyen helyeken egy buszmegálló mellett. Nem tudom mi vitt rá, de elindultam lefelé a lépcsőn.

  A pénztár pont szemben a lépcsővel, opálos plexi mögött, ott ült a pénztáros nő. Azonnal bevillant a Nők a pult mögött sorozat. Fehér köpeny, arcpír nagy mennyiségben. A helységben feltűnően sokan voltak, idősek, fiatalok, még a kabátjukat sem vették le a gyors ebéd idejére. A sor gyorsan ment, én értem a jégkorong gólbíró boxához.
 

  Rám nézett és már kérdezte is. Itt most következhetnek párbeszéd, de az nem volt. Semmit sem értettem. Jött az angol, majd a német. Kitartóan nem tudott semmit, de legalább nem mondta egyre hangosabban a magáét. Calamari, fritte, voda. Beütött mindent a gépbe és rámripakodott valamit.  Fél perc kommunikációs trauma után kiderült, hogy kenyeret is kell vennem. Megadóan bólintottam. A blokkal a kezemben elléptem a következő pultig, ahol egy szintén patyolattiszta fehér köpenyes nő, szintén megfelelő arcpírral már várt rám. A blokkért cserébe kaptam egy vizet és vártam a könyöklőnél.
Pár perc elteltével kaptam egy tál tintahalat, egy szelet kenyeret és egy adag sült krumplit, ami olajban igen gazdagra sikerült. Elsétáltam egy asztalig, pontosabban odaléptem. Ahhoz a magashoz, aminél csak inni lehet igazából, könyökölve.
  Körbevettem magam az ebédemmel. Velem szemben idős férfi apróhalat szopogatott. Mindenki intézte a dolgát, evett. Halfejek potyogtak. A tintahalam friss volt, vajpuha, rózsaszínes, olajos kicsit, de a kenyér mindent megmentett, tényleg szükség volt rá. Egy kis citromot facsartam a hal tetejére, és egyetlen evőeszközömmel, egy fogpiszkálóval szúrtam fel az ebédet. Jól esett. Ropogós, új íz. Íz nem is volt igazán. Talán pont ezt kerestem, se fokhagyma, se fűszer, csak a jóllakottság maradjon utána. Közben mindvégig az járt a fejemben, hogy a város főutcájában mennyire megállt az idő.
  A fehér köpenyes nők, a pult mögött, mégis olyat nyújtottak, amivel szinte bármelyik hely életben tartható. Friss volt az étel és olcsó. Semmi különleges, lejön az ember a pincébe, a rövid étlapról (öt fogás) választ magának valamit és megeszi. Fűszerezést, ízorgiát nem kínálnak. Só a kilyukasztott tetős üdítős üvegekben az asztalon, ebben ki is merül konyhaművészetük. De nincs is szükség másra. Fehérköpenyes iparosok, akiknek az ételei egyszer egy héten de jól esnének, és büntetlenül beülhetnénk ebéd után az irodába.

Van jó étel fűszerek nélkül?