Karcsi kihúzta a fejét a sütőből és aprót tüsszentett. – Átkozott allergia! – Karcsi feje nem öngyilkossági szándékból volt az (egyébként is villany) sütőben, hanem mert így jobban tudott aludni. Nem, Karcsi nem képzelte magát sem sült csirkének, se muffinnak, hanem az olaszországi nyaralásra bérelt „háromszemélyes apartman” harmadik fekhelye a konyhában kihúzható kanapé volt, ami rövidségét ellensúlyozandó, pont egy vonalba esett a lenyitott sütőajtóval, amit Karcsi a gyerek lepkepillangós kispárnájával tett kicsit komfortosabbá. A párnában viszont toll volt, innen a tüsszögés.

Pietra Ligure apró városka a Ligur-tenger partján, félúton Genova és San Remo között, ami nem indokolja az apartman aprócska méretét, de ez Pestről nem is látszott. Vízparti szálloda megvolt, saját strand megvolt, kilátás a tengerre megvolt, Istenem, a sütőajtóról elfelejtettek szólni. Az ember végtére is nem azért megy Olaszországba nyaralni, hogy naphosszat egy sütőben heverésszen. Kora reggel volt, a hőmérséklet még éppen kellemes. Karcsi nyögve feltápászkodott, és vigyázva, hogy a család többi tagját fel ne ébressze, magára szedte ruháit, és kilépett a folyosóra.

Már éppen kopogni akart a szomszéd ajtón, mikor az kinyílt és megjelent Poczok meg a felesége, Andi. Andi kávébuzi volt, napi négy-öt adaggal üzemelt (tekintettel alacsony vérnyomására), jelenleg viszont, még az első adag előtt úgy festett, mint egy zombilandi turisztikai prospektus modellje. Poczok is hozta a formáját: papucs, papagájos klottgatya, trikó, borosta, a fején pedig egy Garfield mintázatú kendő, hogy kopasz feje le ne égjen. Indulhattak bevásárolni.

Mint már említettem, Pietra Ligure kicsiny település, gazdasága főként a part menti szállodákra épül, kiskereskedelmi egységei a középkori főtér, és az abból elágazó utcák köré csoportosulnak. Van néhány hentes, vegyesbolt, pár zöldséges, és a pékek.

No igen, a pékek. Poczok szegény, péksütemény fixációban szenvedett, minden új helyen rögtön a pékeket kajtatta, szimatolta, nem nyugodott, míg meg nem kóstolt minden neki tetszőt. Itt is, mikor első nap még a Karcsival kettesben indultak kenyeret venni, a legszimpatikusabb péknél látták, hogy tele a bolt áruval, mégis mindenki csak vár türelmesen, és a bolt hátulja felé tekinget. A „Rómában élj úgy, mint a rómaiak” elv alapján ők is álltak, tekintgettek és várták, mi lesz.

Kisvártatva a pékség mélyéről előszuszogott az egyik pufók pékleány és két hatalmas, négyzetméteres tepsit tett a pultra, bennük friss, forró focaccia, a helybéli lepénykenyér. Volt olivás, rozmaringos, szárított paradicsomos. Olyan illatuk volt, hogy rá lehetett akasztani a bőrkabátot. Erre várt mindenki. Azóta is minden reggel ide járnak hőseink, megveszik a lepényeket, hozzá a szomszédban valami szelet sonkát vagy darab juhsajtot, esetleg csak úgy magában majszolnak el néhány szeletet (persze az otthon maradtakról sem feledkeznek meg).

Utána pedig kiülnek a főtérre, egy kávéra. Reggel van, a boltosok pakolnak, van, ki munkába siet, van, ki munkából megy haza, locsolják az utcákat, kis szél fúj a tenger felől, turista kevés, a békés tespedés garantált. Andi megkapja második espresso-ját, lassan öntudatra ébred, mint a munkásosztály a XIX. század végén. Ez a főtér hétvégén piaccá alakul, ahol sosem látott mennyiségben kapható olivabogyó, szárított paradicsom, hegyekben áll a fenyőmag, a juhsajt, a valamint az ezekből készült híres pesto genovese. Bácsikák-nénikék kínálgatják a különféle szalámikat, sajtokat, zöldséget, szószokat, mindent lehet kóstolgatni vásárlási kényszer nélkül. Olyan idilli a kép, hogy hőseink legszívesebben az egész napot itt töltenék, de menni kell vissza a szállásra, mert ébrednek a gyerekek, éhesek lesznek, és strandra akarnak menni, a francba!

De sebaj, holnap reggel megint lehet jönni, bevásárolni. Addig meg csak kibírjuk valahogy.

A másik oldalon az egyik, ha nem a legjobb kínai fogás: a pekingi kacsa, ropogós, és szaftos egyszerre.

Mindenki rögtön indulna Olaszországba?