Arra ébredt, hogy megint elzsibbadt a bal karja. Kihúzta Márti feje alól és életre dörzsölgette. Óvatosan kiosont a konyhába és feljebb csavarta a konvektort. Mire megborotválkozik, már jó meleg lesz, és talán Márti is csinál valami reggelit. A tükörből egy elég megviselt ürge nézett vissza rá. Ki kell cserélni ezt a nyavalyás izzót, hiába energiatakarékos, olyan a színem, mint egy hullának. Bár, milyen legyen így október végén. Most is cirka öt fok van és esik ez a szar… mittudoménmicsoda.

Megborotválkozott, felöltözött és visszament a konyhába. Márti már a pultnál állt és a tegnapi kenyeret kente margarinnal. Mellette a tányéron három szelet parizer meg ugyanannyi trappista. Kettőjük reggelije. A paradicsom meg a paprika elfogyott, hagymát meg nem ehetett meló előtt. Az ablakpárkányon csendesen szuszogott a kávéfőző. Annyiszor mondta már, hogy utálja ezt a híg löttyöt, neki rendes kávé kell. Egyszer kivágja az egészet a lichthófba, hogy lebegve utazzon négy emeletet, amíg szét nem loccsan a mélyben a galambszar között. No, nézd csak, hogy felkapta a vizet így kora reggel, még megüti itt a guta! Még a víz is kiverte. Kedvetlenül nyammogott a szíjas kenyéren és fejedelmi reggelit vizionált. Sült sonka, háromperces tojás, friss bagett, narancslé, eper. Mindez egy napsütötte teraszon, langyos reggeli szélben. Vagy frissen fejt, zsíros tej, vajas-mézes kaláccsal egy alpesi legelőn a pajta naptól felmelegedett oldalának dőlve. Imádta a friss, zsíros tejet.

Keserűen elmosolyodik, és sajgó vállát masszírozza. Biztos a fateréknál húzta meg a hétvégén faaprítás közben, vagy a vonaton kapott huzatot, de már három napja nem múlik, alig bírja emelni a bal karját, ráadásul ez a hülye zsibbadás reggel! Tiszta szerencse, hogy a kocsi lerobbant két hete, úgysem bírna vezetni. Na, meg így megihat egy sört a haverokkal meló után.

Márti szól, indulni kell, jön a busz. Megint esik, sötét van, büdös már kora reggel. Olyan a város, mint egy nagy koszos ázott patkány a csatornában, ahogy elterül a folyó két partján. Ők is így állnak a két szemközti buszmegállóban, mint a város két fele, közöttük folyóként csillog a vizes aszfalt. A busz tele van, mint mindig, melós melós hátán, bűz, nedves pára, cigaretta,- hagyma,- töpörtyű, -pálinkaszag. Alig várja, hogy beérjen a műhelybe.

Odabenn a srácok most reggeliznek, a legtöbbnek nincs családja. Jani hozott igazi vastag, puha fehér szalonnát, háromujjnyi vastagot, amelyiknek rózsaszín felhő van a közepén, ami tudvalevőleg azt mutatja, hogy jó, hízott disznóból való. Ezt meg kell kóstolnia. A tanuló gyereket leküldik a Púpos Pékhez friss fehér kenyérért meg csalamádéért a közértbe, a műhelyajtóra kiakasztják a „Külső munkán vagyunk” táblát és csendben elszalonnázgatnak. Tizenegy felé jön az üzemvezető-helyettes, hogy ki kell menni Gyömrőre, megjavítani egy generátort. Persze, hogy őt pécézi ki, meg még két balekot, hogy a zuhogó esőben kipöfögjenek a rozzant Nivával.

A kocsiban fülledt meleg van, zúg a feje, hányingere van. Megülte a gyomrom az a nyavalyás szalonna, én se vagyok normális. Majd holnaptól figyelek az evésre. A melóval hamarabb végeznek, mint gondolnák, nem sietnek vissza. A város szélén találnak egy kifőzdét, ahol összesen háromféle étel van, de ezt mindet szeretik, mind a hárman. Babgulyás, pacal, vese-velő, a Melós Szentháromság. Neki nincs étvágya, fáj a válla, a háta, émelyeg a gyomra, néha szédül is és izzad, de ezeket a kajákat nem hagyhatja ki. Asszem megfáztam. Nem szabad éjszakára annyira lecsavarni a fűtést – gondolja, miközben a kenyérhéjjal kitörli a zsírt a tányérból. Kéne egy sör – sóhajt vágyakozva, de nem meri megkockáztatni a kirúgást. Visszafelé el-elbóbiskol a hátsó ülésen.

Az eső csak esik vigasztalanul, a világ olyan vonzó, mint egy vödör ázott moslék. Odabent a fájrontig már nincs semmi, aminek örül, mert olyan ólmos fáradtság ül rajta, hogy a haverok sörözésre szóló ajánlatát is határozottan utasítja vissza, csak haza akar érni, lefeküdni és aludni, amilyen hosszan csak lehet.

A lépcsőházban megint ömlik róla a víz, ahogy nekiindul a négy magas, régimódi emeletnek. A másodiknál a szeme előtt vörös karikák ugrálnak, szédül, görcsösen markolja a korlátot. A harmadik fordulójában feltűnik Majoros néni, a szembeszomszédjuk, kezében hálós cekker, benne zacskós tej, kenyér, ilyesmi, szintén a korlátba kapaszkodva emelgeti egyenként vénséges, vézna virgácsait. Ő nekirugaszkodik, hogy lendületből megelőzze az öregasszonyt, elengedi a korlátot, ekkor megtántorodik, szeme elsötétül, lába alól kiszalad a lépcső és elesik, le a lépcsőfordulóba. Estében vakon fogódzót keres, belemar az öregasszony cekkerébe, az szétszakad, hagymák gurulnak szét, karalábé, zeller, néhány denevérszerű csirkeszárny, egy vénasszony húslevesének alkotórészei. Az öreglány rekedten felsikolt, azt hiszi megtámadták, de mikor visszanéz, látja, hogy ennél sokkal nagyobb a baj.

Ő a lépcsőfordulóban fekszik, feje természetes támaszt talál az olajfestékkel bemázolt falon. Mellén, mint sebzett galamb, a felhasadt tejeszacskó pihen, a tej, mint apró csermely csordogál az arca felé. Időközben eláll az eső, a felhők szétszaladnak. Utolsó rongyaik közül előbukkan a hold. Fénye az ablakon át megvilágítja az állán lefolyó tejpatakocskát, amely borostái között utat talál ajkaiig. Ereje fogytán óvatosan kóstolja meg a szájába csorgó folyadékot.

Afrancba! Zsírszegény. Ez nem a te napod Gyurka. – gondolja utolsó erejével, majd lecsukódik a szeme.