Hogy muszáj mindenkit megetetnünk, akit szeretünk, ősi eretedű lelki szükségletünk. Hogy mindez százszorosan érvényes ivadékainkra, az nem egyszerű lelki igény, hanem a természet diktálta parancs, egyszerűen muszáj neki eleget tenni, bőrünkön érezzük a feladat élet-halál jellegét. Emlős vagyok: saját testemből kell táplálnom a kölyköm, ami sok szempontból nyilván rendkívül praktikus, egyszerű, tiszta útja volna az ősi parancs teljesítésének.

Csakhogy: hiába jó ez a csimpánznak, ezen a ponton ütközik ki az a mégiscsak nagy távolság, amit a majmoktól tettünk meg. A szoptatás egészséges, az anyatej jó, mégis állandó rettegéssel tölti el a 21. századi anyát. Az a sokmillió év csúnya torzításokat vitt végbe a természet parancsa és a teljesítés lelki viszonylatai között.

Muszáj megetetni a gyereket, látni, ahogy eltűnik a táplálék a szájában, megélni az átadás folyamatát, bizonyságot kapni az elfogyasztott anyag formájáról, színéről, ízéről, mennyiségéről.

Hónapok óta erre a pillanatra vártam: végre igazi, színes-szagos ételt tömhetek a szájába.

Sőt, főzhetek, pucolhatok, darabolhatok neki, az asztalhoz tolhatom, kanalat dughatok a szájába, így lesz végre valódi családtag, hovatovább majdnem emberi lény. Na még nem egészen, az oldalastól lesz majd csak az, de a pempő már érezhetően az első lépés az oda vezető úton.

Remegő kézzel reszelem az első almafalatokat: előbb a levéből kap. A piros kanálra bandzsít, két kézzel nyúl utána, szürcsöl, majd a megszokott szopómozgásokkal igyekszik beljebb vinni a levet, le, a torka felé. Csak a kanál tartalmának fele tolódik vissza a nyelv még öntudatlan mozgásától. A savanykás íz összehúzza a babaarcizmokat, szemei kidüllednek. Szemöldökeit komolyan összehúzza. Érzi, hogy ez nem játék, fontos, életbevágó kérdésről van szó. Csücsörít, kettőt cuppant, majd újra a piros kanál után nyúl.

Sínen vagyunk: ekkor még csak három kanál almapép megy be, utána szerencsétlen halálosan kifárad az új élménytől. Másnap már egy negyed, aztán egy fél, egész alma, szemmel jól látható, majd egy egész barack megy le a torkán. A krumpli a hajamon landol. Gyümölcsnek álcázom a zöldséget is, alma-répa, az már bemegy. Minden újdonság bevezetése új kihívás, a siker pedig új ünnep.

Háromnaponta új íz: jön a cékla, a sütőtök, körte, banán, később majd a húsok, fűszerek. Óriási buli ez, egy emberi lényt vezetek be az ízek világába, tanítom meg neki az evés művészetét, és veszem át ugyanakkor én is újra az egészet, mint egy elfeledett tananyagot. Baromi büszke magára, homlokig narancssárgán vigyorog, a partedliről is lenyalja a maradékot. A többire az apja jár rá: a pürékre fenemód rá lehet kattanni, furcsa dolgok ezek. Anyja, az eltorzult csimpánz pedig boldog és nyugodt.

Mivel etették meg a kölyköt először?