Szerda este meglepetés, gyertek! Leteszem a telefont, és végigpörgetem az elmúlt napok eseményeit. Klikk, új üzenet. Percekig bámulom a monitort, ez valami vicc? Nem, írja vissza Anna, ez Nigella receptje, csütörtökre kéne, van aki ilyet eszik, be kéne próbálni, csók. Ó, és meg is kell ennem, vagy elég, ha megsütöm?

A szervezést Idóval kezdem, bénán, mert őszinte vagyok és elárulom, mit fogunk enni. Döbbent csend és néhány atyaúristen után Idó megkönnyebbülten emlékeztet, kedden este elutazik, elfelejtettem? El. Hálaistennek, teszi hozzá vihogva. Éváéknak már nem árulok el semmit, biztos, ami biztos. Néhány pillanatig a földre szállt angyal szerepében tetszelgem, aztán hangosan felröhögök, mert elképzelem, mit fognak szólni, rögtön utána aggódni kezdek, mi lesz, ha agyonvernek a konyhában a merőkanállal? Az előkészületek nem időigényesek, munkából hazafelé leugrom a Babettáról, anyázok, mert szétesik a pedál, megveszem a csokikat, hazabrünnyögök és bekeverem a sűrű palacsintatésztát. Háromnegyed hét, nagy levegő, jönnek.


Vihogunk a nappaliban, töltök még egy pohár bort mindenkinek, nagy levegőt veszek, és kibököm: szóval az van, hogy izé, Bounty csokit fogunk enni. Izé. Bundában, izé sülve. Palacsintatésztában kisütve. Csend, zavartan mosolygok, röhögni nem merek, most dől el minden. Néznek rám, most mi van, nem én találtam ki, igen, tényleg ez lesz, de igen, meg fogjátok enni. A biztonság kedvéért bezárom az ajtót és zsebre dugom a kulcsot. A nappaliból halk morgás szűrődik ki, nem foglalkozom vele, majd megnyugszanak. Ani jön utánam a fényképezőgéppel, folyamatábrákat csinálok. Miket? És miért kell hozzá átrendezni a konyhát? Ani lefényképezi a csokikat meztelenül, bundában, sütés közben, befényképez a kenyértartóba és a mosogatóba is, kész az első adag, gyorsan, gyorsan, forrón kell enni, nem tudom, melyik az ét és melyik a tejcsokis, vegyetek!

Én is veszek, beleharapok, a bunda alatt megolvadt csoki után jön a tömény kókusz, nem rossz, de nem értem, vagy csoki, vagy palacsinta, együtt mire jó ez az egész? Nem tudom elhinni, hogy ez egy recept, és hogy ilyet esznek emberek. Te, ez jó, van még? Megfordulok, levegőt veszek, de nincs időm kifejteni a véleményem, mert elhangzik a nap mondata;

Hajnika, nekem véletlenül kókuszos jutott, adnál egy másikat?

Éva hosszú percekig nem érti, miért röhögünk nyerítve, hülye, nem azzal kezdtem, hogy Bounty csoki? Bekövetkezik, amitől rettegtem, nem elég hogy kétpofára esznek, de továbbgondolják a receptet Mars csokival, mogyorós csokival, Éva még mindig ki van akadva a kókuszon, és azt magyarázza, ez tök jó lenne, ha nem kókuszos lenne a csoki, én hitetlenkedve rázom a fejem, legyintek és sütöm a következő adagot. Aztán a következőt. Segítenek fényképezni, vakuznak, hajtogatják a szalvétát, hogy szép legyen, rendezgetik a kistányéron a tésztás gömböcöket, aztán felpattannak és elviharzanak, én meg ott maradok a büdös olajszagban. Ani visszakiabál a lépcsőházból, küldöm a képeket e-mailben, ne aggódj, nem felejtem el!

Ma hajnalban még mindig büdös olajszag, kávé, klikk. Nincs új üzenet.

Készítettek már rántott csokit?