Tegnap olyan szépen elkaptuk a fonalat a csirkeszárnnyal, vétek lenne elengedni.

Minden hátránya ellenére szeretem a csirkeszárnyat. Kis bőr, kis hús, sok csont, sok macera. Olyan, mint egy kiló fokhagymás feketekagyló, csak baromfiban előadva. Törsz, rágsz, kutatsz, gyűlik a szemét, a jóllakás meg nem néz be ma este. Mégis, olyan ízek tudnak előjönni egy csirkeszárnyból, amit egy akármilyen nagy, mafla hússzelet sosem képes utánozni.

Egy olimpiai bajnok súlylökőnő ne táncolja a Hattyúk tavát. 

Készítettem már zellerágyon, baconbe takargatva, illatos fűszerekkel megszórva flancosan, vagy simán pörköltnek, ha arra vágytam. Esetleg kókusztejjel és rizzsel, ahogy azt a kollégiumi aprócska laoszi lányoktól tanultam anno, (hol volt akkor kókusztej, a kókuszreszeléket megfőzték tejben, leszűrték, dinsztelt hagymára dobták a csirkeszárnyakat, kicsit lepirították, arra ment a kókuszos katyvasz, kis só, curry, némi erős paprika, száraz, de csöves, nem por, aztán sűrűre beforralták és rá a rizsre. Nekünk nyolcvankettőben a Bagolyvár utcában az maga volt a fülledt Ázsia).

A család legjobban csak simán sütve szereti. Mély tepsibe belehalmozom, kevés starter zsiradék rá (majd aztán csinál magának) némi só, fűszerek szabadon, kinek mi tetszik, a csirkeszárny toleráns. Mondjuk, vaníliával vagy kakaóval ne próbálkozzunk, de amúgy a fűszerezése széles spektrumú, mint egy modern antibiotikum.

Lehet rántani, grillezni, lehet húslevesből előhorgászni, egész sültről letépázni, mindegy. El lehet menni mondjuk cajun irányba (chili, koriander, kakukkfű, oregano, római kömény, kardamom, bors, fokhagyma) vagy ami még izgalmasabb, próbálhatunk valami észak-afrikai ízvilágot (szegfűszeg, kurkuma, fahéj, bors, mazsola, méz), a csirkeszárny nem fog tiltakozni.

Nálunk a fiam a nagy játékos, egyszer simán sütve 29 darabot pusztított el néhány zsömle meg negyed liter csiliszósz társaságában pedig még nem volt tizenhat éves. Szerintem ez ifjúsági rekord volt akkoriban. Jómagam, mint afféle gasztrotapló, rántva szeretem könnyű, tejes krumplipürével és savanykás barackbefőttel, mert akkor legalább van mit harapni rajta, és a finom kis levei benn maradnak a kabát alatt, csak a fogak által felszabadítva fröccsennek a szájpadlásomra. Hiába, senki sem tökéletes.

Egy valamit viszont megfigyeltem, és a csirkeszárny ebben hasonlít az ebéd után körbekínált légies, édes-pikáns meggyes pitéhez: Akárhányat sütünk is belőle, az ebéd végén egy mindig a tányéron marad.

Csak egy, de az mindig. Az a senki szárnya. Vagy a halott tengerészek engesztelő áldozata. Nem tudom. Ha 30-40 darabot sütök, az is mind elfogy. Egy kivételével. Az a Vezér, a Mag, az Ősanya. A Szárnyak Szárnya. Általában az állatok osztoznak meg rajta, de ember hozzá nem nyúl. Olyasféle misztérium lehet ez, mint a kopogó szellem, vagy a Nazca-vonalak. Nálunk ez a csirkeszárny-paradoxon. De kitaláltam, hogy járhatok csalhatatlanul végére a dolognak. Egyszer majd csak egyet sütök, és azt teszem ki az asztalra. Kíváncsi vagyok, mi fog történni.

De már tudom is: Engem fognak hülyének nézni ezután.

Hogyan eszik a csirkeszárnyat?