Hogy mi köze van egy olasz benzinmotor torzójának, egy francia középkori tartósított zsír-hús lekvárnak, és egy hagyományos magyar zsebkésnek egymáshoz? Az égvilágon semmi közük sincs egymáshoz. A háromból legalább kettő tetszőleges kombinációja sem volt még egy időben egy helyen egyszerre. Most először történt ilyen összefonódás. Mítoszt irtunk, avagy a legflancosabb izéket is ismerték nagyanyáink.
Apám bicskás ember. Mióta eszemet tudom, bicskával evett, az asztalnál a terítékben sem hétköznapi kés volt a tányérja mellé rakva, hanem a bicskája. Hosszú-hosszú évekig, évtizedekig a klasszikus vékony, agancsnyelű "nagy szalonnázó", kissé már elfent pengével, borotvaélesre húzva. Ha utazott - márpedig hajós, tehát sokat utazott -, mindig ezt vitte magával. Megvan még most is, bár már valahol a garázsban, kivénhedt késként, aminek a pengéje a sok fenéstől szinte papírvékonyra kopott. Valójában ez a tökéletes zsebkés, karcsú, mégis kézre áll, a kis szalonnázónál használhatóbb, és nincs benne annyi felesleges feature, mint a svejcibicskában. Ha azért kell kés, hogy egyél vele, ennél nincs jobb.
Amikor egyszerű zsírban sült hús volt a vacsora, másnap az öreg mindig ezzel a késsel faragott kis húsdarabkákat a nagyobbakról, a tepsi alján megült, megfagyott zsírral megkente a kenyeret, amin ott nézelődtek a kis húsfalatok. Paradicsommal, paprikával reggelire verhetetlen, már-már a rántottánál is komolyabb hidegindító.
Ez a kép, ahogy fater a konyhában farigcsálja a húst, a bicskával kapirgálja a tepsiből a megdermedt zsírt a kenyérre, ez villant be, amikor beállítottam Annához egy meglehetősen nagy, edzett üveglappal.
Joggal merülhet fel a kérdés a tisztelt olvasóban, hogy mit keres nálam egy nagy, és nem kevésbé nehéz élcsiszolt üveglap, de aki ismer, tudja, hogy gyakran a legképtelenebb kérdésekre tudom szállítani a megoldást. Az üveglap a sufniban porosodott évek óta, ahol egyre kevesebb a hely a terepgumik, darabokra szétszedett Land Rover motorok, és más változatos marhaságok számára. Annának pedig épp kapóra jött, mert már csak ez hiányzott a vadiúj fashion-dohányzóasztalához, ami - igen, kitalálták - egy Alfa V6 blokkjából készült (blokk via Kari, akit innen is csókolunk).
Nem egy költözködős bútordarab, az üveg is nehéz, a blokk még annál is nehezebb. Ha kicsi nappalijuk van, kihúzhatós kanapéval, akkor nem az önök választása lesz, hacsak nem gyémántból van a padló, amin nyugodtan lehet minden este ide-oda húzogatni a másfél mázsás vas bútordarabot. Tudom, nekem is van egy, V8-ból. Olyan baromi nehéz, hogy az OT Expo óta a TC szerkesztőségben várja, hogy hazahozzam.
De hogyan ugrott be az öregem szalonnázója ebből az egészből? Hát, ahogy az üvegtáblát letámasztottam a bicig... szóval a kabátok mellé, Anna azonnal konyhába tessékelt a maga ellentmondást nem tűrő kedvességével:
- Gyere, egyél rillette-et.
- Hogy micsodát?
- Ne magyarázz, egyél.
A tálkában egy kétökölnyi szilárd zsírgolyó bambult, benne gyanús sötétebb darabok. Na persze nem úgy gyanús, ahogy a tengerészek egymás között 6-8 hónap után szemlélik helyénvaló gyanakvással a vékonyra szelt kenyeret a fény felé tartva (miszerint, ha egy lába van, mazsola, ha több, akkor...). Szóval sokat sejtetett a dolog, bármi is legyen az a rillette. Pár szelet kenyér, egy kés, megköszöntem szépen, és mondtam, nagyfiú vagyok, megoldom a helyzetet. Rá is vetettem magam, minden fronton azonnal legyőzettem.
Ez sem akar több lenni, mint ami, egy hatékony régi tartósítási eljárás, mikor is a húst zsírban tesszük el. Hónapokig eláll a hidegszobában, a különbség csupán annyi, hogy itt nem az egész libacomb van bedugva a bödönbe, hanem a kis húscafatok. Egyszerre taglóz le a súlyos íz, és a gyerekkori élmény, amit előhoz. Persze a kíváncsiságom legalább olyan erős volt, mint az élmény, a második falat után nem is bírtam tovább.
- Na de most ez mégis micsoda?
- Rillette.
- Jó, ok, de hogy készül? A zsírt felismertem, meg a húst, de nálad sosem lehet tudni...
- Na de most komolyan, ennek tényleg van saját neve, vagy hülyítesz? Ez egyszerűen a sülthús a tepsi aljáról, nem?
- Az hát. Végre valaki rájött, imádlak!
Egy egész tepsi ilyen, hmmm... reggeli (esti, délutáni, hajnali, "családi-ebéd-előtt-negyed-órával-mindenki-sík-ideg-de-már-tényleg-csak-egy-falatot-eszem") zabadüh csillapítására valószínűleg nincs ennél masszívabb dózis semmilyen repertoárban, a marmite ehhez képest forrásvíz, kis szójaporral, vegetával elkeverve.
Felfalják a zsírt, a kis húsdarabkákkal a tepsi aljáról?
Utolsó kommentek