malackaraj

Anna (P) minden indulás előtt megnézi egyszer, hogy a sütő el van-e zárva, az ablak be van-e csukva és biztosan nem hagyta-e bekapcsolva azt, aminek nem kell, hogy bekapcsolva maradjon. Aztán elindulunk és Anna visszamegy, hogy megnézze, hogy lekapcsolta-e és biztos, hogy csukva van, aminek csukva kell lennie, kicsit később megkérdezi, hogy bezárta-e az ajtót.

Napi rutin ez, mint ahogy az is, hogy Iván és én jóval az indulás előtt elkezdünk biztosítani, hogy nézd, lezártam a sütőt, becsuktam az ablakot, Papi kapott inni és a gázt, igen, azt is elzártam. A napi rutin ma felborulni látszik. Mert reggel feltettem egy kávét főni. És elmentünk Annával megvenni a napi ételt. Mondjuk éppen ma nem is ment vissza megnézni, hogy minden le van-e kapcsolva és becsukva.

Háromnegyed óra múlva, hazafelé jutott eszembe, hogy akkor most lehet, hogy felrobbantottam a lakást. Addigra Iván is velünk volt és ugyan megígérte, hogy legfeljebb a tömítőgumi megy tönkre, mert beleég, de azért felkészültem rá, hogy a tűzoltóktól hogyan fogok elnézést kérni és a hétvégét hogyan fogjuk lakásfelújítással tölteni.

A kávé nem robbant fel. A fekete égett zacc simán eltávolítható a főzőlapról, a szagot kiszellőztettük, de érzem az erkölcsi vereséget. És MOST megígérem, hogy nem szólok be többet Annának, hogy visszamegy, már csak azért sem, mert amikor a Táfelspicc elindult, a irodai sütőt ő hagyta égve egy éjszakára, majd amikor másnap ezen nyihogtunk, hogy mi lett volna, ha, akkor kiderült, hogy aznap is úgy hagyta, de legalább nem egész éjszakára. Szóval mától kussolok és lehet, hogy vissza is megyek.

Ki nem izgul fel bármitől ami vagány, egyedi, divatos és olcsó? Én is felizgultam, most pedig, hogy kiszedtem az összes szálkát a kezemből, meg tudom fogni a leplet hogy lerántsam a vérbe. Mert a raklapbútor vagány, egyedi, divatos, de nem olcsó, és sok vele a meló. 

A logisztika

Látott már valaki raklaptelepet a belvárosban? Ugye. És hol van a lakás, amibe a bútor kerül? Ugye. Mekkora egy raklap? Nem, nem fog beférni a kocsiba. Utánfutó, kisteherautó, kisbusz esetleg egy SUV kell, de azokban legfeljebb 6 darab fér el. Kölcsönautó, idő, benzin.

A raklap dögnehéz és szálkás, ami még a -1-en található teremgarázsból intézkedve is izomhúzódásokat és szálkákat eredményezhet. Férfiak és védőkesztyű ajánlott. 

Ár

A használt raklap felejtős, mert elég ronda szürke, szálas, brrr. Az új nem filléres, 2000 Forinttól lehet hozzájutni, ami nem nagy ügy, de önmagában nem esik jól az ülés rajta. Itt jutnak eszembe a szálkák, amiket kétségkívül szexi kiszedetni valakivel a húsunkból, de napi szinten ezt a szexuális praktikát is meg lehet unni, ezért a raklapot, ha asztal lesz, bizony le kell csiszolni. Idő, por, csiszolópapír, ügyesebbeknek csiszolókorong. A rávágatott szivacsok és egy szimpatikus huzat kárpitosmunkával már abba az árkategóriába lendítik a prodzsektet, amiért van bútor is.

Igaz, nem raklapból, meg mire is mennénk az álmokat meggondolatlanul megvalósító ökrök nélkül?

Aki szereti a tüdőt, ismeri a minden egyes szalontüdő, vagy savanyú tüdőleves készítésekor felmerülő problémát, a tüdő tele van levegővel, kuktám pedig nincs.

Ilyenkor kezdődik a buherálás. 

A fedő nem jó, mert a tüdőt a víz alá kell nyomni, és egyrészt fellöki a vaslábas fedelét is, másrészt folyamatosan kibuzog a főzőlé, ami odaég a platnira, eloltja a gázt. Fúj.

A végső megoldás a nehezékkel súlyosbított kis fedő lett. A lábasba rakom a tüdőt, rá egy kisebb fedőt, ami beleesik, arra egy tetszőleges tereptárgyat, ami lassan egy elmosott féltégla lesz, mert a szép régi salátástálamat kicsit féltem. Így éldegélünk vidáman.

Hogyan főzik a tüdőt?

A mama nyolcvanöt éves, a mama mindent tud. A mama a korával adott esetben vissza is él, sokszor az évekkel magyarázva igazát és mindenttudását. Amit a főzés alapjairól tudok, azt tőle tudom, ha bajom van, még most is felhívom, mert mindig megmondja a frankót a tarhonyakészítésről vagy a tökéletes fasérozottról. A mama hat éves kora óta főz, szinte minden nap, a másét is megeszi, de finnyázik. Joggal?

Alig néhányszor követtem el azt a hibát, hogy a mamának adjak a főztömből. Olyannal, amit ő egyébként is főz, bölcsen sosem próbálkoztam nála, a csillagánizsos oldalast és a narancsos tortácskákat pedig egy félmosollyal rosszul álcázni próbált megvetéssel ette. „Nem lössz ez rossz, jó lössz ez.”

És én még jól jártam. Egy piskótatekercset úgy legyakott verbálisan tíz perc alatt, hogy soha nem mentem volna többet a konyha közelébe, ha én tettem volna elé. Tud elegáns-geci módona is fikázni. „Én fölverök egy kis fehérjit, oszt úgy könnyítem, Marikám, te nem?” vagy „Neköm is vót már, hogy nem kelt mög. Mondjuk rég.” Szóval a mama finoman vagy batárul, de mindig oszt. 

Most meg születésnapja is van, ebéd a tiszti klubban – mindenféle meglepetés parti kizárva, „neköm ne akarjon sönki jót, majd azt én tudom”. Ott viszont csak leves, hús, krumplival és víz van, mert „a világon nincs annyi pénz és itthonra mögvöttünk minden apáddal”. Az ebéd után tehát a mamánál gyűlünk, amire ő már elkészítette a pehelykönnyű sósat, van köménymagos is, mert azt apám szereti, barátfüle, mert azt én és a Gyurikáéknak is biztos lesz még olyan, ami nekik készül.

Persze felajánlottam a segítségemet, amit a mama határozottan elutasított, majd kiadta, hogy cserepes virágot ne vigyen neki senki, van már elég, locsolja a fene. Annyit engedett, hogy a lánya vihet linzert, de csak, mert közel lakik (?), a többit majd ő, mert ő tudja, hogy jó.

Kamasz koromban sértett egy kicsit ez a teljes egyeduralom és halvány gúny a mama más főztjéhez való hozzáállásában és sok mindent máshogyan is csinálok, de már nem dacból. Mivel a mama nyolcvanöt, és ötéves kora óta dolgozik és minden nap főz ugye, azt hiszem, aláírom a jogát, hogy azt egyen és úgy, ahogy akar. Nem viszek neki cserepes virágot, nem szervezek neki meglepetés bulit és nem fogom lebeszélni arról sem, hogy minden zsírral süssön és főzzön.

Receptet csak azért nem közlök most, mert a mama ugyan tíz év ígérgeti, hogy összeállít nekem egy gyűjteményt, mert örül neki, hogy engem „legalább érdekel”, de igazság szerint pontosan tudom, hogy nem kapok semmiféle gyűjteményt, mert a mama nem csak mindent jobban tud, de nehezen osztja meg a tudását. Nem irigységből, csak megszokta már, hogy mindent ő csinál. És titkai vannak. Éljen a mama, a sütirecepteket meg majd valahogy lenyúlom.

Kitől tanultak főzni?

Kagylót enni mindennél szórakoztatóbb és ha valaki szeretné illusztrálni a hanyag eleganciát, ez a tökéletes téma. Az elsőből kézzel kicsípem a húst, majd ez lesz a csipeszem, amivel a többi kagylóból kicsípem a húst és megeszem. Voilá! Touché!

És így kell szépen összecsúsztatni a kiürített kagylóhéjakat a tányér szélén, és a nap hátralévő részében lehet kocsis módjára káromkodni.

Sokakat az riaszt el a polip, vagy a kagyló vásárlásától, hogy nem tudják, hogyan kell előkészíteni a kis dögöket. Kagylójuk homokos, polipjuk gumis. Így nem lesz az.

A polipot potyolni kell, így előkészítve 30 perc főzés után omlós lesz, mint a linzertészta. A potyolás remek meló, kell egy lapos kő, vagy sima felületű klopfoló és kezdődhet a csapkodás. Egy bébipolippal nem kell sokat bajlódni, 4-5 csapás elég nekik, de egy kilós polipot jó negyed órát érdemes csapkodni.

A fekete kagyló alapos tisztítást igényel, amihez két kéz és egy kefe kell. Először a héjak közül kilógó szálakat kell határozott mozdulattal kitépni, majd a kefével átdörzsölni az állatot, és párszor váltott vízben megmosni. A törött, nyitott kagylókat el kell dobni, azokat pedig, amik főzés közben sem nyllnak ki, szintén menjenek a kukába. 

A Túró Rudi félreérthető, és a közönség azonnali gúnyolódását kiváltó kampányba kezdett a Facebook-on. A grafikák remek iskolapéldái az elcseszett kommunikációnak, de mivel mi attól még esszük és szeretjük a Túró Rudit, és bár hangosan röhögünk, valaki ott mennyire nem ért az online kommunikációhoz, de az ortodox, a negatív reklám is reklám farvizén vagyunk olyan szívesek hírt adni erről a böszme tévedésről. Ők meg majd most megtanulják, ez egy nagyon álszent világ, a hagyományos szóval szemben még a népnemzeti Túró Rudi is csak veszíthet, és a szemét nem a barátunk, akkor sem, ha pöttyös.

Igen, az előző poénkodásuk is szép, jó dolog a szemetelés, most legalább pontosan látja egy Túró Rudi fogyasztó, édes kis tevékenysége mennyire káros a környezetre. Király a buli!

A generációm gyerekként nem állhatott fel az asztaltól, amíg nem ette meg az ételt, nem játszhatott vele, nem beszélhetett közben és pontosan tudta, hogy hálátlan, mert nem örül semminek, miközben Etiópiában éheznek. Anyáink feddései, amin nosztalgiázva vihogunk, de igazából mérhetetlen idegesítő volt. Mit igen és mit ne, ha már mi is anyakorban vagyunk?

Amitől fennakadt szemmel vágtuk a pofákat vagy csak nem értettük:

Magyar ember evés közben nem beszél! - Miért nem? A csládi étkezések nem arra jók, hogy megbeszéljük a dolgokat? Anyáink szerint nem.

Ne piszkáld az ételt / ne játssz az étellel! – Miért nem játszhat egy gyerek az étellel? Ezt most komolyan kérdezem. A játék tanulási folyamat vagy nem? (Adams family, Wednesday, játssz az étellel, megvan?)

A szépen egyél, mert elveszem, vagy ha leeszed magad még jól meg is verlek kezdetű csodák jó eséllyel gerjesztették a gyerekben az ételhez (és evéshez) fűződő ellenszenvet

Te itt finnyáskodsz, miközben Etiópiában (egyes családoknál Kenya volt az érvelő ország) éheznek! – Tényleg rettenetes az éhezés a földön, ez nem is kérdés. A gyerek viszont egészen biztosan nem tudja, hogy hol van Etiópia és mire megtanulhatná, már rég nem fogja érdekelni, mert mindig csak baszogatják vele.

Addig nem állhatsz fel, amíg meg nem eszed az utolsó falatot is. (Amit kiszedtél, edd is meg) – Biztosan voltak és vannak hisztis, válogatós, kezelhetetlen ésatöbbi gyerekek, akik direkt bunkóskodásból álltak és állnak fel az asztaltól, de a kevéssé élelmes gyerekréteg szorongva üldögélhet a kihűlt főzelék felett, várva a jótékony feloldást. Ennek kicsit későbbi változata az: ezt a kis falatot csak nem teszem már el / dobom ki. Nemcsak gyerekek igyekeznek felszabadítani a háziasszonyt a nagyobb lábasból kissebbe kényszeres pakolástól, a vendégek is sűrűn belefuthatnak a csak ezt a kicsit még kezdetű mondatba. Kínos, de bevallom, hogy a Chuck Norrisos viccek közül az egyik kedvencem az, hogy Chuck Norris elhitette a nagymamájával, hogy nem éhes.

Aki először megeszi, az lesz a kisangyal. – Aranyos, zabáló kisangyalok, azok. Az egyik rokongyerek többször zokogott órákon keresztül, hogy nem tud annyira gyorsan enni, mint az idősebb testvérei.  

Nem képzeled, hogy tizenkét óra robot után odaállok a tűzhelyhez, mi? – Ez igazából nem elsősorban a gyereknek szólt, de valahogy mégis megkapta a kiégett és fáradt anyák felhorgadásait.

A gyerek kérdésére, hogy mi lesz az ebéd az eddmeg leves válasz nyilván az idegesítő kérdezősködés ellen született és unalomig ismételt frázis lett.

És persze kedvességek:

Nekem nősz nagyra – büszke nagyik és anyukák sajátja, hasonlít a:

Jó nézni, hogy ízlik a főztöm – höz. Itt mondjuk a legtöbb háziasszony dicséretet igyekszik kicsikarni, de legalább aranyosan teszi.

A sárgarépa evésére buzdító így tanulsz meg fütyülni elmés és kegyes hazugság, bár megvan a veszélye, hogy a gyerek mégsem tanul meg fütyülni és lebuktatja a szülőt.

Kit, hogyan etettek a szülők? Mit mondanak a gyereknek?

A kávéra a költözés utáni első nap fél órát várok, másnap, mikor újabb fokozattal kísérletezem, percek alatt kész. Kifut a kerámia lapra, azonnal ráég, keserű kozmaszag tölti meg a lakást, a kávéfőző belsejére undorító rétegben épül az anyag, megy a kukába. A krumpli megszokott főzésideje alatt szétfő, a spenót a fazék aljára tapad, a húsra viszont sehogy sem bírok kérget sütni, kidobja a levét, kuka. Kérem vissza a gáztűzhelyemet.

Tüzet, szemmel jól látható lángot akarok, használni akarom a nagy és közepes láng, a takarék fogalmakat, a csuklómba szokott reflexeket, amelyek fogantyúk tekerésére, nem gombok nyomogatására álltak be. Hallani akarom a gyújtó sercegését, érezni azt a megszokott ütemet, melyben egy fazék vagy egy serpenyő felmelegszik, átforrósodik. Tudtam előre, nyafogtam én, hogy vinni akarom a régi, megszokottat, de gáz nélkül nem működik. Nem baj, örülj neki, mondja pedáns sógornőm, remekül tisztítható, iszonyú kényelmes, szeretni fogod. Jó, akkor nézzük azt a rendkívül egyszerű tisztítást. Üvegkerámia főzőlapjához kizárólag speciális tisztítószert használjon, dörzshatású szivacs helyett pedig vásároljon – külön erre kifejlesztett borotvapengét. Hozzá tartalék pengéket, persze. Ügyeljen rá, nehogy kifusson az étel: ha mégis, azonnal, még forrón távolítsa el, különben ráég és a főzőlap menthetetlenül tönkremegy. Ha cukros. Ha nem, várja meg, míg kihűl, aztán azonnal tisztítsa meg, majd törölje szárazra a felületet. Egyik kezemben fakanál, másikban borotvapenge, így élek mostantól boldogan, csiszolom a kerámiát, foltok maradnak, fújom a speckó habot, ami olyan büdös, hogy még az ételben is érzem a vegyszer szagát. Lassan aztán meghódít persze, beszippant a piros kis felvillanó fényeivel, a kilencárnyalatú hőfokozat rendszerével meg az egyenletes hőjével, a nagyobb biztonságával és takarékosságával. Lassan biztosan megtanulom, mi a halkan zümmögtetés, mi a hirtelen sütés, melyik karika a leves, melyik a rántotta. Hogy a H betű azt jelenti: ne tenyerelj rá, te hülye, még meleg. Ne vágd le a fedőt a gombokra, mikor kavarsz egyet a pörköltön, mert kikapcsol az egész, aztán hiába várod, hogy megfőjön. Csak az a tűz, az ne hiányozna. Használtak már kerámia tűzhelyt? Hogy szokták meg?

Megzabálom, úgy szeretlek, majd megeszlek. Ennivaló egy gyerek, egy állatka, édes és cuki (cukros) a pasi (vagy nő), a szerelem az élet sója és a többi. Ételre és a szeretett lényre is használjuk ugyanazokat a jelzőket és bele kell harapni egy egészséges csecsemőbe és a szeretett lénybe, mert jól esik. Ez most nem szexuális jellegű poszt, bármennyire is annak tűnik.

A száj elsődleges élvezeti forrás. A pszichológia és mi is ennek tekintjük, ha egyáltalán tekintjük valaminek, mivel elsősorban a tudatalatti tehet a harapási kényszerről. A jónak a pontja ez. És mivel az ember nagyrészt az édeset szereti, - az édes étel a jutalom a gyereknek, ha rendesen megette az ebédet – a köznyelvben is általában az édeshez köthető jelzőket használjuk a hozzánk közel állókra is. Az édesem megszólítás ugyanolyan gyakori, mint az angolban a honey (méz) vagy a francia cherie (édes).

A száj ráadásul tele vannak érzőidegekkel, a kéz és az ujjak mellett az ajkak és a nyelv a test legérzékenyebb pontjai. Ennek ellenkezője a hát középső része, ahol alig vannak ezekből a receptorokból. (A hátam közepére sem kívánlak - nem akarok belőled semmit sem, érezni aztán végképp nem.) A pszichológia orális kielégülésnek nevezi azt, hogy ami kedves és szép nekünk, azt szeretjük a szánkkal megérinteni. A csecsemő ismereteket szerez azzal, hogy mindent a szájába vesz, a felnőtt már megválogatja, hogy mit csókol vagy mibe harap bele szívesen.

Az élvezeti érték mellé szorosan kapcsolódik egy másik pszichológiai magyarázat is, a birtoklásé. Az vagy, amit megeszel – ha valamit bezabáltunk, azt már nem veheti el senki. Eszerint a hatalmas szeretet velejárója a féltékenység is: annyira szeretlek, hogy csak magamnak akarlak, ha megeszlek, akkor az enyém leszel, a cél ez.

Mibe harapnak és miért?

Mind szeretem, sőt, imádom. De a ponty nem egy, a ponty többféle. Kedvenc halam, ételem, a szépséges ponty.

A ponty (Cyprinus carpio) a pontyfélék családjába tartozik. Ez eddig a száraz Brehm, de tudták, hogy az aranyhal is ennél a családi asztalnál üldögél? A ponty a Kárpát-medencében őshonos halfaj, és a közhiedelemmel ellentétben nem növényevő, hanem lárvákat, kisebb rákokat is fogyasztó, szimpatikus, mindenevő vizidisznó.

A nyurga ponty/ magyar vadponty A nálunk őshonos alfaj, nevéből adódóan hosszúkás, elegáns jószág, uszonyai vörösesek, igazi szépség.

Közönséges tőponty Jellemzően pikkelyes, vaskosabb józság.

Nemes ponty/tükrös ponty Általában ezzel találkozunk a halasnál, elszórtan van egy-két pikkelye, testes, csupasz hal, a közönséges tőpontyból tenyésztették ki.

Rajzok cukik mi? Én csináltam.

A városlakó kiskertje valóban egy csoda, de kicsit olyan, mintha lenne egy nagyon kényes háziállatunk vagy még inkább egy hétvégi gyerekünk. Olyan gyerek, aki okos és szép és nagyon fejlődik magától is, viszont folyamatos törődést és visszavágást igényel, mert azért kicsi még és az óvodában vagy máshol ráragadnak a tarackok, akik kiszívják és butává teszik, akár meg is ölhetik.

És tudom, hogy a gyereknevelés más és nehezebb és a többi, de ha egy kicsit is komolyan vesszük a kertet, itt sem választhatunk, hogy a nyári hétvégéket hol töltjük, ha nincs egy nagymama, rokon, barát, aki kiganyézza és meglocsolja (tisztába teszi és megeteti). Hét közben meg megy az agytorna, hogy vajon túléli-e, ha meleg van, a rohadék gazok biztos megint behálózták, mi lesz, ha kieszi a madár, a szomszéd, a tolvaj (felöltözik-e rendesen, bántja-e a csoporttársa, a nagyobbak). Jó helyre és időben ültettem-e (jó oviba írattam-e, jó, hogy évvesztes/nem az, stb).

Még egy dologra feltétlenül jó a kiskert. Amióta hisztérikusan küzdök a gyomnövényekkel, egyre jobban tisztelem a nagyapámat, aki gyerekkoromban, számomra felfoghatatlanul feleslegesen pepecselt a kertben, sőt küldött ki engem is, hogy tanuljam. Nem tanultam, mert kötelező volt. Most meg hiába nyígok, maradt Bálint gazda megörökölt irodalma és az idült marhaság, ami elért, hogy biztos jobban nő, ha beszélek hozzá. Igen, beszélek a sóskához, a madársalátához, a borsóhoz és még a gilisztához is, hogy én tudom, hogy ügyes lesz.

Cserébe sokkal több ellenszenv is született bennem. Kifejezetten haragszom a tarackra, a hosszú gyökerű kis gecik pedig ördögi dühöt szülnek. Annával felváltva vágunk hozzá az odatévedt galambhoz fahasábot és/vagy ásványvizes üveget, ami rendben is van, de míg Anna az irántam érzett rokonszenve miatt dobál (és azért, mert így menőzhet, hogy pontosan céloz) én tényleg ölni akarok, mert kiszedi a szép kis leveleit a fejes salátának.

Közben leégek, puffogok, fáj a fejem, leszakad a derekam, a kezem használhatatlan, mert olyan szerszámokat kezdek készség szinten használni, aminek a nevét sem tudom. Viszont addiktív is, és most is inkább az anyuka által banánzöldre mázolt kisszékén tolnám a földet káromkodva.

Mert az anyjától tanul ugyan meg mindenki főzni, mégis muszáj máshogy csinálni, legalább egy kicsit. Ahogyan az anyja is másképp csinálta, mint az ő anyja. Ehhez pedig kell sok támasz, rengeteg forrás, majd lassan meg kell tanulni a sok kicsiből, és az egy, nagy alapból sajátot alakítani. Ma pedig ezek a források blogok, kezdetben sok, végül csak néhány.

Nehéz elnyerni a kezdő, ügyetlen szakácsnő bizalmát: aki egyszer pofára ejti, ahhoz vissza sem tér többet, csak ha muszáj. Akkor pedig felülbírál, átvariál, lecserél néhány alapanyagot, arányt változtat, ehhez azonban rutin kéne, ami még nincs, parázik, szorong, bizonytalanságában rossz döntést rosszra halmoz, túlfőz, nyersen hagy, menthetetlenül kudarcba fullad. Ha a bizalom pedig egy-két briliáns sikerélmény után kialakul, a kezdő elengedheti magát, és gondolkodás nélkül főzhet.

Ez a fajta bizalom pedig őrületes méreteket képes ölteni: vakon követi a blogger minden utasítását.

A céklát és a tököt kizárólag sütőben süti, a vajat barnítja, egy őrült tekintetével vadászik Meyer citromra a piacon, szumákra a keleti fűszeresnél, és akkor is két kilóval vásárol be a birsalmából, ha az a családja szerint ehetetlen. A higgadtan követett technikák, arányok, kulcsmozzanatok pedig lassan a csuklójába férkőznek, és ha nem is abc szerint, vagy tematikus sorrendben haladva, de megtanul főzni. Főzeléket, jól, majd a levestől a desszertig elég sok mindent. Így lehetséges az is, hogy ha porcukrot kell tenni a csirkére, hát azt is szemrebbenés nélkül megteszi, ha Mautner Zsófi mondja.

A marokkói mandulás csirkés réteskorong receptje a Táfelspiccen.

Kit követnek vakon receptügyekben?

Nem ettem még itthon tisztességes carbonarát, ezért szent ügyünknek tekintjük az ő tisztázását. A carbonara a világ egyik legegyszerűbb pastája, ha bonyolítják bonyolult lesz, és megszűnik carbonarának lenni.

A carbonara spagetti. A carbonarában nincs tejszín, azért nincs, mert a tojástól lesz krémes. A tojástól úgy lesz krémes, hogy nem sütik szárazra a ráöntött tojást, hanem azt csak a forró tészta melege hőkezeli. A carbonarában nincsenek hagymák, semmilyenek. A carbonarában cserébe van szalonna, lehetőség szerint érlelt tokaszalonna, azaz guanciale. 

Azért van így, amiért a gulyáslevesbe nem rakunk zöldborsót, vagy mangót. Felőlünk természetesen mindenki azt rak oda, ahova akar, de ha bonyolítják, azt ne nevezzék carbonarának, mert az pont akkora bénaság, mint a Velencében kapható goulasch-főzelék. 

Lehet tejszínes-sonkás tészta, vagy tojásos-tejszínes tészta vagy tejszínes tészta, vagy szalonnás-tojásos tészta, sőt, a tésztás sorozatunkban pont a tejszínes tésztákkal folytatjuk a sort. Finom tejszínes tésztákkal.

Ez pedig itt a pontos recept.

Te, Zsófi, tudod, van az a másik túrós tészta, ami nem a vargabéles, nem jut eszembe a neve. A stíriai metélt lesz az. Nem elég, hogy nem jut eszembe a neve, de a két túrós édesség receptjei sem teljesen egyértelműek. Holnaptól, nekünk, azok lesznek.

A szent és eredeti receptek közlése a mi véres kardunk, ezért egy vargabéles, vagy stíriai metélt esetében régi szakácskönyveket nyitunk fel, és barátokat zaklatunk, akik rendelkeznek azokkal a könyvekkel, amikkel mi nem. (Mautner Zsófi, hálás köszönet a segítségért!) Így lesz két ártatlan recept közlése több napos kutatómunka eredménye. Érdekes, hogy ezt a két, főleg a stíriai esetében különösen munkás fogást nem butították le sem az ötvenes-hatvanas évek kényszerócsításai, sem a netes receptoldalak. A google kivételesen nem ellensége a receptkeresőknek, többnyire az eredetihez nagyon hasonló recepteket dobja ki. Ilyenkor rögtön Horváth Ilonára gyanakszom, és igazam van.

Az erdélyi eredetű vargabéles receptje Horváth Ilona könyvében első látásra semmi lényeges változtatást nem tartalmaz Magyar Elek, Az Ínyesmester szakácskönyvében található leíráshoz képest, de az omlós tészta mellé megengedi, pontosabban alapvetésnek a rétestésztát ajánlja, mint burkolatot. Innentől pontosan érthető, mi, 2012-ben miért ismerjük már kizárólag rétestésztában sütve a vargabélest, hiszen mi mindannyian Horváth Ilona gyermekeinek vagyunk a gyermekei.

Két ellentmondó forrás nem forrás, pláne, hogy Horváth Ilona néha erősen kényszerolcsósít (bár most pont nagyon nem) tehát mit gondol erről Kövy Pál, az Erdélyi lakoma című könyvében? Rétestésztára gondol. Így maradunk a rétestésztánál mi is.

De mi legyen a töltelékkel? Horváth Ilona receptje sokkal jobb töltelék/tészta aránnyal rendelkezik, 12 deka lisztből gyúrt metélthez 40 dkg túróból készít tölteléket, szemben az 1939-ben kiadott Ínyesmester ½ kg liszthez 30-35 dkg túrót ír, és zsiradéknak zsírt. Horváth Ilona vajat. Ez mégis elgondolkodtató. Gyakorlott receptolvasó rögtön látja, a sok tésztás, zsíros változat sokkal tartalmasabb, inkább főétel jellegű fogás, míg a másik arányai már inkább a desszert felé viszik a bélest.

Ismét Kövy Pál rak rendet, az arányok nála is gazdagok, és amiért az ő változata e legközelebb áll a szívünkhöz, a rétestésztát zsírral, a tölteléket vajjal gazdagítja, így őt követjük tiszta erőből.

Vicces adalék a vargabéleshez, Váncza József: A mi süteményeskönyvünk 1936-ból egy sütőporos tésztát ajánl rétes vagy omlós helyett, de az ilyen szponzorált tartalmakon könnyed gazellaként átsuhanunk. A minden receptbe erőltetett Váncza termékek ellenére a kis könyvet a szerző sajátkezűleg rajzolt süteménygrafikái miatt nem lehet nem szeretni.

Vargabélessel megvagyunk, de mi legyen a stíriai metélttel? Horváth Ilona és Magyar Elek teljes egyetértésben döntenek minket a romlásba azzal, hogy bizony 2012-ben gyártsunk és metéljünk túrós metéltet.

De itt is résen kell lennünk, mert Horváth Ilona könyvében a stíriai metélt egyszerűbben már pontosan egy olyan, dolgozó nőt kímélő, a receptet mégis csúnyán elmismásoló leírás van, amik miatt ezt a könyvet, mint receptforrást óvatosan, és fenntartásokkal, mindig más, korábbi forrásokkal összevetve kell kezelni.

Pontos receptek holnap.

Ajándékoznának tízéves gyereküknek egy ötéves kuvaszt? Ugye. Ez itt a születésnapomra kapott Chocolate Habanero palánta, mert kutyám már van. Autóm is. Motorom is. Bringám is. Növényeim, hát azok nincsenek. Remélem, elbírok vele. 

Az habanero a kedvenc csilim, barackos-mangós íze, konkrét, de nem vállalhatatan csípőssége miatt. A Chocolate Habanero-t egyszer kóstoltam, kicsit mélyebb, édesebb az íze, és gyönyörű, csokoládébarna a színe. Ősszel fog teremni, addig itt követhetik sorsát, és életem első növénynevelését, majd remélhetőleg lesz szüret és extrémfőzés is. 

Receptek habaneróval:

olajos hal

csilis só

csiliolaj

mangós-habanerós oldalas

mártogatós csirkeszárnyhoz

Már csak egy jó pornós név kellene neki.

Hot Vibe Chocolate

Chocky Vibe

Chocky ChaChaCha

Hot Chacha?

Hm?

Az egész napos apróhalazást ezzel a létező legegyszerűbb megoldással szeretném kiegészíteni. Rántva, hogy máshogy?

Mellesleg a kép a közel 3 éves telefonom archívumában az egyik legelső, Lukács Dávid fotós barátomnál sütöttünk, úgy rémlik, a képet is ő lőtte. Az a tányér, imádom.

Apróhalat pedig nem érdemes panírozni, elég sózni, majd sima lisztbe forgatni (ez van a képen is) vagy tojás, liszt és sör keverékéből sörtésztát készíteni, és abba mártva kirántani.

A picit hagyjátok a fenébe, a nagyobbaknak elég kitörölni a beleit, aki pedig filézné (!!!???) azt így kell, ahogy a linken van. 

Pár hét szünet után folytatjuk a munkát. Pontosabban itt, a blogon inkább a mókát. 

Mától a Malackaraj tényleg blog lesz, és a szintén csapatunk gyártotta Táfelspicc, az Origo gasztro rovatának belterjes eseményeit dolgozza fel, tartalmaink erősen összefüggnek majd.

A Táfelspiccen egy mindent átölelő magazinban írjuk a reményeim és elvárásaim szerint mindennél jobb tartalmat, ide pedig személyes bejegyzések, élmények, játékok, felhívások, apró, de megosztásra érdemes információk, a rovatból kimaradó, szívünknek mégis kedves képek, kutyáink, macskáink, járműveink gasztronómia vonatkozású történetei kerülnek.

Igazi belsőség leszünk, ami az én szívemnek nem csak elsődleges jelentése miatt olyan kedves, de ez a kedves kis belterj maradjon csak az enyém és a nagyon, nagyon régi olvasóimé, és őskommentelőimé, Bambanőé és biohazardé, akik remélem, itt is velem maradnak.

Üdv a Malackarajon és a Táfelspiccen minden régi és új olvasót, és emberek, nyomás, valósítsátok meg álmaitokat!

Semmi se kell hozzá csak bátorság. A teszthez megadott mennyiségeket egy 20 centiméteres formába öntve 45 percig, 130 fokon sültek a belül krémes, kívül puha állagúra, de ezt hogyan lehet elérni más mennyiségekkel, más méretben? Csak a bátorság. 

Amikor már láthatólag megszilárdult a sütemény teteje a sütőben, itt az ideje a közepébe mártani egy kést. Ha arra vastagon tapad a krém, akkor a browniet ki is lehet venni a sütőből, lecsatolni róla a formát, mert a külső rétegek melege a közepét még tovább süti, így lesz a képen is látható állagú, így nem lesz fojtós, száraz. 

Sőt, az ilyen krémes brownie nem igényli a vaníliafagylaltot sem, megáll magában.

Az articsókavirág a növények szálkás hala. Csak az fogjon bele leveleinek elfogyasztásába, aki szerte kézzel enni, ujjait nyalogatni és a fogait használni.

A művelet egyszerű, az elkészített articsóka letört levelét a csúcsánál megfogva, a fogakkal lehet lehúzni róla a húst, ami a szíve felé haladva egyre több és több lesz.

A szíve, az egészen más, az harapható, és füstös ízével húsnak is beillik. Valami kivételesen drága húsnak.

Nem használtuk fel sehova, de sajnáltuk kidobni. Mert az articsóka egy virág, tudták?

1. birka/ponty
2. vad patások/édesvízi halak
3. szarvasmarha
4. sertés/tengeri halak
5. vad szárnyasok
6. kakas, tyúk, gyöngyi, kacsa, liba

Néha van némi mozgás a kedvenc húsok listán, de a birka, bárány állandó dobogós, ezért minden új recept kincs. Ma kardamommal, ami első hallásra nagyon megy a birkához. Kóstolás után még jobban.

A 2012-es Michelin kalauzban a Costes és az Onyx ismét egy-egy csillagot kaptak, és összesen négy étterem Bock, Arcade, Csalogány26 kapott Bib Gourmand minősítést, közöttük a kalauzban egy új név, a Vár a Speiz. Vezetőjét, Rudits Károlyt kérdeztük, akit többen talán a LouLou tulajdonosaként már ismernek.

Sonkából az érleltet szeretem, nem a füstöltet. Sajtból is. A kolbászt, a halat és a marhát viszont szeretem felfüstölve, ezért álltam neki a saját pastraminak.

 A Michelin-csillagos Onyx étterem sous-chefje Széll Tamás a Bocuse d'Or szakácsverseny kontinentális döntőjéből bejutott a 2013 januári döntőbe.

Az európai döntőben részt vevő 20 versenyzőből 12-en mehettek tovább a 2013 januárjában megrendezésre kerülő döntöre, ahol összesen 23 ellenfele lesz Széll Tamásnak.

Ő az első magyar séf ezzel az eredménnyel, gratulálunk és szurkolunk neki!