Tasty English food, finom angol étel. Ezzel az erőteljes marketing szlogennel igyekeznek becsalogatni az egyszeri turistát a londoni kocsmák. Gondolhatnánk pedig, hogy az angol konyha híre kellőképpen rossz ahhoz, hogy nagyobb erőfeszítést tegyenek a reklámok ügyében. Pláne, hogy a felirat bal és jobb oldalán általában jó, vagy nagyobb eséllyel tasty, bár az európai ízléshez finomított kínai és indiai ételeket kínálnak.

Valójában ahogy a finom, úgy a jó és a rossz is értelmezhetetlen szavak egy egész gasztrokultúra minősítésekor. Ezeket a szavakat el kell hagynunk, ha közelebb akarunk jutni a problémához, ami tele ellentmondásokkal, furcsaságokkal, értelmetlenséggel.

Az angol konyhának nem sorolhatjuk fel alapelveit, jellemző ízeit, alapanyagait vagy eljárásait. Már meghatározásakor is falakba ütközünk: van egyáltalán olyan, hogy English food? Leírásakor gyakran fogyasztott fogásait (az angol reggeli, az angol sült, stb) készítményeit (mustár, sör, jam, tea, keksz) szokás felsorolni. Ezen az úton haladva több további fogalomzavarba keveredünk: az örök kérdés, honnan kezdődik egy recept, illetve mitől lesz egy étel pusztán egy nemzethez köthető?

A tipikus fogások a gondolkodó turistában további kételyeket és zavarokat támasztanak: miért enne meg az ember reggelire tojáson, véres hurkán, kolbászon túl még egy adag paradicsomos babot is? Miért sütné rá a krumplipürét az elkészített ragura? A piskótát miért áztatná édes szirupba? Túl szubjektív volna ezen eljárásokról kijelenteni, hogy gusztustalanok, inkább csak annyi mondható el róluk: érthetetlenek. Külön-külön ráadásul nem, csupán egymás mellé helyezettségükben eredetiek, mint a Fish&Chips, a királynő uborkás szendvicse vagy a Trifle.

Sok útikönyv javasolja: Angliába ne enni menj. Ennyivel le is zárhatnánk a témát, ha nem lenne olyan szembetűnő, hogy az utóbbi idők nagy gasztronómiai népnevelői, a világ átlagkonyháinak kamrapolcait benépesítő celebszakácsok nem lennének majd’ mind a ködös sziget lakói. Nigella Lawson, Jamie Oliver, Gordon Ramsay és még sokan mások, mind az angol konyhából kiindulva szeretnék a maguk csábító, szexi, vagy épp kibaszott egyszerű módján visszakergetni az emancipált nőt a konyhába, nem kis sikerrel.

Kiindulási pontjuk fogyatékosságait az országban élő tucatnyi népcsoport nemzeti konyhájával kiegészítve és a célcsoport igényeinek felismerésével teszik népszerűvé: az angol konyha gyarmatokból építkező gyökereit a nemzetközi konyhával teszik vonzóvá, ez az alapjaiban máshonnan építkező konyha már igazán könnyedén befogadja még több nemzet konyháinak vonásait. A népnek pedig éppen ez kell: a jellegtelenséget feltöltő felszínes jellegek.

Mindenből egy kicsi, de semmiből sem az igazi, az eredeti, a tiszta, hanem a népszerűsített változat.

Így alakulhatott ki például a chicken tikka masala, amely ugyan indiai beütésű, de már brit nemzeti ételnek mondott fogás, és még jó is, akarom mondani, tasty. 
Egyben meg is testesíti a nagy angol konyha-paradoxont.

Vagy mi is az ízletes, pontosabban tasty angol konyha?