Régen voltak lassú délutánok, emlékeznek még rá, milyen az? Zuhog az eső, latyak van, párásak az ablakok, és szürke minden, mégsem tűnik szomorúan reménytelennek, nincs nyavalygás a téli depresszió miatt, nem ciki a gumicsizma és nem értjük, miért ne lehetne kimenni a térdig érő sárba játszani. Nem idegeskedünk, hogy az összes hülye kocsival indul el, mert fél egy kis esőtől, a még hülyébbek esernyővel bicikliznek, nem ordítozunk, hogy nézd meg, mit hoztál be, most porszívóztam fel.

Lapozgatjuk a Kincses Kalendáriumot, kifestőzünk, kártyázunk – egészen addig, amíg nem veszítünk, ekkor vörös fejjel széttépkedjük és megesszük a Fekete Pétert, pár évvel később ugyanilyen okok miatt tüzeljük el a sparheltban a sötét királyt – még nem aggódunk a villanyszámla miatt, ezért viccesnek tartjuk, hogy már délelőtt lámpát kell kapcsolni. Nem aggódunk a minden télen alattomosan felkúszó három-négy kilón, nem tudjuk, mi az a testtömeg index, a gyorsan felszívódó szénhidrát sem halálos ellenség, ezért uzsonnázunk is.

Ötévesen. Kekszet, macskás kakaóval. A macskás kakaó hosszú percekre lefoglalt, sokszor úgy tűnt, lehetetlen elkeverni benne a galacsinokat, a bögre oldalához nyomkodtam őket, ha nem volt elég habos, szívószállal bugyborékoltam bele, ez nem túl gusztusos, de engem szórakoztatott. A szívószál nagy kincs volt, egy-egy színes darabot évekig őriztem és csak sátras ünnepkor ittam velük, kólát, mert az is csak akkor volt. A keksszel kapcsolatban nem voltak igényeim, mert a szertartás volt a lényeg, nem az alapanyag. Személyes sértésként éltem meg a négyzet alakú háztartási keksz gyártását, ráadásul mára fűrészpor íze lett, régen édeskés és vaníliás volt. Pont ezért kellett hozzá kakaó. Tejeskávéval nem jó, a kávé rátelepszik a keksz ízére, a meleg tejet utáltam, most is utálom. Karamellás tejjel tömény, emiatt élvezhetetlen.

A keksz kakaóval együtt jó páros. Fontos, hogy a keksz kopasz legyen, mert annál borzalmasabb nincs, mikor a kakaónkban úszkálni kezd a feloldott csokiréteg, odalesz az íze is. A kakaó nem lehet ihatatlanul forró és langyos sem. A kekszet teáskanálra fektetjük, és óvatosan beleengedjük a kakaóval teli bögrébe. Úsztatjuk, érdeklődve figyeljük. Nem taszajgatjuk, meg bökdössük, és szentségtörésnek számít a kanállal való lenyomkodás a bögre aljára. Az érzékeinkre hagyatkozunk. Mikor a keksz széle rongyosodni kezd, határozott mozdulattal átfordítjuk, az esetlegesen kifröccsenő kakaót a dzsörzsékardigán ujjával szétkenegetjük a viaszkos vászon asztalterítőn. Mire ezzel végzünk, kivehetjük a kekszet. Ha mindent pontosan betartottunk, a keksz kívül puha, feláztatta a kakaó, de belül még roppanós, harapható.

Ha hibáztunk, a keksz szétázott, súlyos esetekben kettétörik, és visszacsobban a kakaóba. Ilyenkor nézzünk körül és ha a mama nincs hallótávolságban, fennhangon mondjuk ki az egyetlen káromkodást, amit a lófaszon kívül ismerünk és ne foglalkozzunk vele, hogy ennek sem ismerjük a jelentését, azzal sem, hogy nem feltétlenül illik a helyzethez: apja faszát! Az ehetetlenre ázott kekszet adjuk oda a kutyának, vegyünk ki a zacskóból egy másikat és kezdjük újra. Harminc évvel később a fenti uzsonnát már javasolt magányos délutánokon fogyasztani, közben röhöghetünk jókat a legjobb kekszes filmjeleneten, mert vagyunk már olyan profik, hogy nem áztatuk szét egyet sem.

 

A portálon tovább nyomatja Hajnalka a nosztalgiát:

Gyerekkorunk kekszei ma

avagy ki harapja és ki veszi kétfelé a Pilótát?

 

Mibe áztatják a milyen kekszet?