Kíváncsi lennék egy olyan kimutatásra, hogy hány gyerek fanyalgott otthon az anyja teájára, hogy az nem az igazi. A korombeli magyarok (plusz, mínusz öt év) 90 százaléka érti, hogy mondom, ha a menzás teáról beszélek, mert az finom, meleg, édes, a gyerekkor maga vagy langyos, szar, túlédes, geil, ízetlen lötty.

Én természetesen imádom, mint minden szart jót, ami a nyolcvanas évek elején túlbuzgott. (A zseniális termékekről és alapanyagmentes étkezdés löttyökről órákig tudnék áradozni, de a másik Anna úgyis kihúzná, meg különben is, ez a tea posztja.) Tehát A TEA. A mélyen tisztelt, sokszor feleslegesen reprodukálni próbált, melegítő, simogató, nyugtató tökély. Legalább háromszor sértettem halálra nagyanyámat, amikor lázasan másik teáért nyígtam neki. Nem jó ez, mama, hát nem érted? Ne mondd el még egyszer, hogy milyen tea, milyen friss citromnak a leve (és még le is szűrtem neköd, hogy ne legyön benn mag, oszt nem köll?), nem jó tea.

A Terka néni az oviban tudja és ad nekem még.

Tulajdonképpen most jöttem rá, hogy csak a nagyi háborúban edzett türelme segített át a gyerekkoromon. Egyetlen civil tudott olyan (vagy olyasmi) teát készíteni. A pótanyám minden héten legalább egy estét nálunk töltött évekig. Így aztán évekig minden héten legalább egy este kértem tőle olyan teát, amit csak te tudsz – ez az átlátszó és megvetendő hízelgés is lökhetett egyet a túlélésemen.

Legalább ötvenszer néztem végig, hogyan és miből csinálja, és legalább ugyanennyiszer használtam ugyanezeket az alapanyagokat egy izé elkészítéséhez, ami ízében annyira hasonlított az istenként tisztelt pótanya főzöttjéhez, mint a szegedi halászlé a bajaihoz.

A napközis időszak után – és a heti egy-két tökéletes estén kívül – egy megváltó hetem volt kamaszkoromban, nehezítve egy mandulaműtéttel. Mit érdekelt engem a fájdalom (ezt most eltúlzom, mérhetetlenül sajnáltam magam), amikor a kórházban volt kifogyhatatlan mennyiségben A TEÁBÓL. Bőgtem és vedeltem. Majd egy idő után megpróbáltam megvesztegetni az egyik nővért a receptért. Nem adta. A pótanyám nem hagyta meg a receptet, közben dolgoztam iskolában, de ott teaízű volt a tea, és lassan rászoktam a kávéra.

A karamellre már rábuktam, most még egy régi szerelmet kell legyártani. Oké. Nem reprezentatív kutatás után megközelítőleg harminc receptajánlatot hallgattam meg, 23 lebaszást, hogy minek foglalkozom marhaságokkal és egy centivel sem kerültem közelebb a megoldáshoz. Az internet sem segített túl sokat. Egy fórumon (igen, van erről fórum, és, bajod?) egy konyhás néni lánya vallott.

Olcsó fekete tea, citrompótló és cukor.

Kiindulásnak jó, meglepve sem voltam, de az arányokkal még mindig nem sikerült tisztába jönni. A cukor mennyisége nyilván sok, nagyon sok.

Végül 3 liter vízhez, 2 filter rettentő olcsó és ellenszenves kinézetű, fekete garzon teát tettem, 7 evőkanál cukorral és 10 db citrompótlóval. Zavarba ejtő lett az eredmény. Az eddigi próbálkozásaim közül ez hasonlított a leginkább az emlékeimben élő teára. Nem mondom, hogy tökéletes volt a másolat, de ha nem figyelek oda, simán bekajálom, hogy az.

Iszonyú édes, ragadós, nyelvet borzongató, geil levet sikerült létrehoznom meglehetős melóval. A csalódás gyerekkorom megkérdőjelezése volt. Ezért nyígtam, könyörögtem, hízelegtem, vesztegettem én? És akkor most hogyan tovább? Valószínűleg maradok a kávénál, igyekszem kivonni magam a heti retró alól vagy legalábbis feldolgozni ezt a szakítást a következőig.

A forróitalos posztok támogatója a Nasivin orrspray.

A másik oldalon Bíró Lajos még a krémlevest is belsőségből főzi, így legalább ehető lesz. Selymes tüdőleves, májjal.

Mert ha a téli fagyi is ilyen szar, akkor alig marad több régen látott szerelem. Igen, a téli fagyi is ilyen szar.

Tudnak ovis teját főzni?