38 fok van, de ahol a márvány visszaveri a napfényt, minimum 42-nek érezni, egy pórusunk nem marad szárazon. A Torre del Mangia tetejét próbáljuk befókuszálni, de mintha az egész tér halszemoptikában gördülne ránk, csak foltokban látunk. A harmadik kávé és a második liter víz után is össze kell szedni minden erőnket, hogy felfogjuk Zsófi, már évek óta Sienában élő barátnőnk pörgő utasításait, információit, iránymutató karlendítéseit. Na, gyertek már, iszonyú sok minden van még, nem láttátok a hernyót, az összes farkast, meg a Katalin fejét, és még fel is kell mászni, le kell jönni, vissza kell menni. Kimerült, üveges tekintettel, vizes, csapzott hajjal, vörös arccal, lógó végtagokkal mászunk utána a meredek, kacsaringós középkori utcákon. Megáll, visszanéz, sóhajt. Na jó, azért előbb kaphattok egy ciaccino-t.

Meg sem lepődöm a még olaszhoz szokott fülnek is mókásan hangzó (ejtsd: csáccsínó) szón, zombiként cammogunk a panificióba. Igen, nem tudom, mi az, de kérek mindegyikből. Ricottás-spenótos, kolbászos-paradicsomos, sonkás-sajtos. Nem, ez nem pizza, nem focaccia, nem is calzone, valami egészen más. Foszlik, puha, kicsit olvad, a tészta egyesül a töltelékkel. Egy templom árnyékában, átázott zsírpapírok között végre kitisztul a kép. A kalóriák azonnali bombaként adnak energiát, az agy újraindul, a végtagok felélednek, az utazók újra vágyat éreznek a domb megmászása, a kerületek bonyolult, ősi versenyének felfogása iránt.

Újra útnak indulva a következő negyvenfokos tarkólövésnek, meg az utánaküldött kézilabda méretű fagylaltnak köszönhetően a ciaccino vissza-visszaszól, kitart késő estig. Az internet nem ismeri, átlagos pizzatésztaként fogja fel a receptet, rosszul.

Tudtam, hogy valami sokkal keményebb dologról van itt szó.

Néhány könyörgő email után beigazolódott a megérzésem. A pizzatészta egy szimpla turbótól kapja az erőt: a disznózsírtól. Fél kiló lisztet 25 gramm élesztővel, 150 gramm zsírral, sóval, valamint kevés (kb. 1-1,5 dl) langyos vízzel összegyúrtam, és egy órán át hagytam meleg helyen a kétszeresére kelni. Ekkor kettéosztottam a tésztát, és két azonos méretű, úgy egy centi vastag lappá nyújtottam őket. Az elsőt kiolajozott sütőlapra lapogattam, megkentem paradicsomszósszal, kiraktam lecsöpögtetett mozzarellával, majd a tészta másik felével beborítottam. A széleket felhajtottam és összenyomkodtam, és így hagytam pihenni még fél órát. 200 fokos sütőben fél óra alatt sült meg. A nulla fokos, fénytelen novemberben egy szelet ciaccino éppen olyan, mint az olasz napfény: leterít, de boldoggá tesz.

Jó kis recept, mi?