malackaraj

Az olajos halról nem kell vitatkoznunk, ez az ország kedvenc étele, nem a somlói, vagy mi. Gyerekkorunktól, a koleszon át a loftig elkísér. De a jó szardínia ritka, még a méregdrága, egyedi dizájnercuccok között is bele lehet nyúlni a gyászba, nem is beszélve az olcsókról. Ezért nekifutottam otthon.

Kenek rá testápolót. Fújok parfümöt a testápolóba, az segít. Nem, az pináját, hát nem segít, szagom, akár egy norvég öregasszony, itt az egy évizede tökéletesnek tűnő, mindent átütő Kenzo Jungle se segít, hiába fújom telibe az ujjaimra, pedig én ma meg akarom tenni, amit nem lehet. Mert van, amikor egy levesfőzés kevés.

Ehettem, fogdoshattam volna fokhagymát is, de azt a leghülyébb is tudja, randi előtt nem fokhagymázok, különösen nem az elején, pláne, ha ennek a történetnek csak eleje van. De a füstölt makréláról nem volt szó. Lemondom. Nincs telefon. Nincs mobiltelefon. A körömkefétől vörös ujjaimmal Domestos után matatok, az bezzeg van, kár, hogy nem lehet vele telefonálni, legfeljebb a vécékagylóba. Domestos, füstölt hal, domestos, füstölt hal, ec-pec kimehetsz, inkább legyen halszagú a kezem. Még egyszer bedörzsölöm citrommal, beleugrálok a teljesen használhatatlan, de annál leárazottabban vásárolt tűsarkúba, és elhúzok a dolgomra, amit elvégzek.