A tegnapi lemondás után lépjünk tovább

Tavasz volt, de emberes. Válságévben nyárnak elment volna. Azon a hétvégén koronázták meg a Horn Gyulát, ha értik, mire gondolok, de azon a szombaton ebből mi még semmit sem sejtettük. Felhőtlen volt az ég, ha értik, mire gondolok.

A V. Laciék balatonkenesei telkén tartottuk a szokásos szezonnyitó bacchanáliát, ami azt jelentette, hogy főzünk és leittasodunk. Vagy fordítva. Mindegy. A telek príma, faházas, 200 m². Nem a ház, a telek.

Asszonyok a messzi fővárosban, kölkek dettó. A hangulatról csak annyit, hogy volt, aki reggel vodkával mosott fogat, mert hát abban mégsem keféltek halak, mint a vízben. A teremtés koronái képesek magas szinten ellátni magukat. Lacinak valamelyik pecás üdülőszomszéd hozott néhány felpucolt halat, de túl sokan voltunk rá, úgyhogy betoltuk a hűtőbe, majd jó lesz később. Elhatároztuk, hogy babgulyást főzünk bográcsban, egyrészt azért, mert azt részegen is lehet csinálni, hiszen szinte megfőzi önmagát, másrészt más nem jutott eszünkbe.

Hozzávalók voltak, igaz a bab nem volt beáztatva, de időnk volt bőven. Laciéknál minden recept úgy kezdődik, hogy 20 deka szalonnát vágj apró kockákra. Náluk így készül a franciakrémes is. Nosza, szalonna, hagyma zöldségek, bab, paprika, víz bográcsba bele, tűz oké, lehet pattintani egy Balatoni Nyilvánvalót.

Csendesen üldögéltünk a tornácon, összehúzott szemmel néztünk, mint Clint Eastwood a Piszkos Harryben.

Csak Árpi akart mindenáron Rolling Stonest énekelni, de őt letakartuk egy matraccal. Néha hátrament valaki a ház mögé és rakott a tűzre, vagy megnézte puhul-e a bab. Pálinka, sör volt elegendő, a mennyei béke szállott reánk. Úgy egy óra múlva nagy porfelhőben megérkezett Attiláék, akik igen virágos hangulatban voltak, mivel mint kiderült, már délelőtt elindultak Pestről, csak a régi 70-es úton jöttek és minden faluban megálltak venni egy gombóc vaníliafagylaltot, amit elfogyasztottak és ittak rá egy korty rumpuncsot abból a literes üvegből ami az anyósülés alatt hevert.

Az egy büntetéssel felért, mert a rumpuncs egyébként is elég szar, de melegen elviselhetetlen. (Mert csak a nők hiszik azt mindig, hogy élvezetből iszik az ember). Letelepedtek ők is, folytattuk a nézést és az italozást. Néha hátrament valaki a ház mögé, tett a tűzre, vagy kavart egyet a bográcson. Lerészegedésünk lassan abba a stádiumba került, aminek illusztrálására a legalkalmasabb talán az, hogy Zsolt már kilencedszer mesélte el a punciszagú kávés viccet egy horgászbotra akasztott öreg szalmakalapnak, és meg volt sértődve, hogy az még mindig nem nevet rajta.

Be voltunk támasztva, mint a kiskertajtó, rendesen.

Kisvártatva, mikor a házigazda fölmerült a delíriumból és egy újabb sörért a konyhába csoszogott artikulátlan üvöltés hagyta el ajkait: Hol van innen a pucolt hal, a szentségit? Az egyik későn jövő haver bágyadtan intett. Olyan részegek vagytok, hogy a farkatokat is elhagynátok, ha nem lenne hozzátok nőve. Majdnem kihagytátok az összes halat a halászléből. Még jó hogy itt vagyok én, és beletettem. Mindjárt kész.

Laci lerogyott a kisszékre és a szívtájékát dörzsölgette. - Tudod te mibe tetted bele a halat, te Isten barma? A babgulyásba. Amit reggel óta főzünk. Te, ezek, ha megtudják, letépik a fejed, és a kezedbe adják. A srác körülnézett a szanaszét hortyogó testeken és így szólt: - Ezek?? Nem fognak észrevenni semmit. És különben is, lehet, hogy nem is rossz.

De rossz volt.

És lehet, hogy észrevették, de senki nem merte szóvá tenni. Kussoltak, mint párttitkár az éjféli misén. Csak a későbbi sűrűbb WC-látogatások engedték sejtetni, hogy valami nem stimmelt teljesen. Zúgó fejjel és háborgó gyomorral igyekeztünk nyugovóra térni. Az éjszaka sötét volt, kicsit hányásszagú, csendes. Csak egy matrac alól hallatszott fojtottan: „ I can get no satisfaction. Úúúúúúúú”

A másik oldalon a böjtölő rátalál az ő tokaszalonnájára.

Mikor bográcsolunk mááár?