Folyamatosan hisztizünk: Ne sózd, mert kiszívja a nedvességet, odalesz az a hús! A bélszínt pácolni se szoktuk, nyersen fel a tűzre, só, bors, boldogság. Most viszont sózni fogunk, mert sütni nem.

A recept Vandánk férje Márké, egy haverja kacsamellel játszotta el, a bélszín az ő ötlete. Az egész bélszínt borsozza és teljesen beborítja sóval, majd három napra elrakja a hűtőszekrénybe. Hümmögtem, nem tudtam elképzelni, cserébe eszembe jutott a corned beef, amivel ugyanez történik, de az egy középkori hústartósítási módszer, a pastrami kispajtása. Ahogy Váncsa mester is megmondta, aki főz, az bizony kilátja egy receptből a lehetőséget. Általában én is jó érzékkel választok, de ebből nem tudtam elképzelni, mi sül ki a végén. Semmi, mert a végeredményt már nem szabad sütni, csak hajszálvékonyra vágva megenni, ahogy van.

A húsról szeletelés előtt le kell kaparni a sót és a fűszereket. A végeredmény ízét a só vízelvonó és ízesítő hatása koncentrálja, tömény, édesen illatos marhát kapunk. Kenyéren kívül más nem kell hozzá, a két kilós konc nagy sebességgel tűnt el a tálról. Kacsamellből ugyanígy készül, csak 3 helyett 4 napig kell érlelni.

A másik oldalon hatfonatú kalácsot készítünk, nem kis munkával.