Bizonyára lesznek sokan, akik, ha (mondom HA) olvassák ezt, kárörvendő mosollyal dőlnek hátra, gondolván, hogy ekkora paraszt, még ezt se ismeri, mások meg gúnyosan szívják be foguk között a levegőt, hogyaszongya itt ossza az észt ez a tapló, közbe meg plázába jár kínait zabálni! Előre bocsátom, hogy mindkét tábornak van némi igaza. Az való igaz, hogy a szóban forgó ételről soha nem hallottam, mentségemül szolgáljon, hogy ritkán keveredek kínaiba, most is csak a lányom telefonált rám, hogy vigyek neki zöldséges tésztát (Lili szerint tépszta) meg szezámmagos-cukros csirkét. Egyik bevásárlóközpontunk alagsorában terpeszkedő kínai falodájában ejtettem meg a vásárlást.

A sor végén a pénztárgép mögött trónoló másfél méteres, visszafogottan tepsiképű leányzó rám villantotta mosolyát (mint mikor a telihold kibukkan a felhők mögül): •

- Szia! Süti nem kell? (Süti? Kínai süti? Magyar süti? Magyar-kínai süti? A kínaiak nem esznek sütit. De csinálni úgy látszik szoktak). •

- Milyen süti?  

-Van sós meg édes.(Micsoda meglepetés). Én csináltam. (Nabazmeg). Finom. (Azt el tudom képzelni). Kérsz?  

- Oké,kérek. Egyet. Sósat. (Végül is gyáva népnek nincs hazája, nehogymá egy kínai sütitől jöjjön rám a sikítófrász. Meg aztán, hátha finom. Vigyorogva belepottyantott egy barack méretű, szezámmaggal megszórt lapított golyóbist egy dobozba, és zongorázni kezdett a pénztárgépen.  

- Nagyon finom. Most csináltam először. Itt nyeltem egyet. Nem az éhségtől, gondolhatják.

- Na és mi van benne?

- Szalonna. Meg retek. Jégcapretek.

- Jégcsap.  

- Igen. Jégcap. Sütve.

Itt reszketni kezdett a fejem. Édes Istenem, sült retek! Nesze neked te barom, mert mindig a zabáláson jár az eszed. Mindegy, már ki volt fizetve. Hátrébb, egy oszlop mögött félve haraptam a pogácsaszerű tésztájú gombócba. És nem volt rossz! Körülbelül olyan volt, mint a szalonnán pirított káposztás cvekedli, diszkréten csípős, roppanós szaftos-zsíros töltelék a szárazkás-szezámmagos batyuban. Kellemes élmény, különösen az előítéleteim fényében.

Mintha a Tél (szalonna) szelíden tarkón legyintené az eladdig térdén lovagló Tavaszt (retek), és játszani küldené a hófoltos, de már langyos párákat pöffentgető rétre, ámbátor vigyázó tekintetét le nem véve róla. Süldő főiskolás koromban (nyolcvanas évek eleje), rendszeresen bementünk az Astoria aljában székelő Grill Internacionál (így!) nevű műintézménybe, ahol 1, azaz egy darab indonéz palacsintát fogyasztottunk el kéjes mámorban. Nevezett ételremek egy egyszerű rántott palacsinta volt, viszont a tölteléke zseniális, ropogós, pirított sült zöldségek, a mi ínyünknek valamilyen eszméletlenül egzotikus fűszerkeverékbe ágyazva. Indonéziáról nem sokat tudtunk, de biztosak voltunk benne, hogy szerencsés, boldog ország, amit bölcs vezetői biztos kézzel kormányoznak az élet viharában, hiszen a palacsintájuk az nagyon finom…

Na, körülbelül ezt idézte fel bennem most ez a kis porhanyós csípős-sós időgép. Visszahozta egy pillanatra a fiatalságomat: nyolcvanhármat, az Astoria sarkát, Zsuzsát, Beát, Zolit, Szilviát meg a többieket, akiket nem láttam évek óta. A sütihez viszont nem sok köze volt.