UP-nak. És Lackónak.

Ha el kellene döntenem erre az életre, csak nyers, vagy csak hosszú órákig főtt marhahúst ehetek, iszonyú bajban lennék. Steakek és tatár versenyezne húslevesekkel, vadasokkal, pörköltekkel, tokányokkal, és legfőképpen az ezekbe való marhapofával, egyik kedvencemmel.

A pofa nem az a kimondott marhalábszár, nagyon kevés hentes tart rendszeresen, de vagy szoktassák rá sajátjukat, vagy keressék, mert a lábszárnál alig drágább, cserébe összehasonlíthatatlanul izgalmasabb szerkezetű hús. A pofa a szarvasmarha rágóizma, így egy, az állat egész életében rendkívül aktívan dolgozó izom, ez adja brutális rostjait, és magas zselatintartalmát, ezért lehet a pofa a cubákos húsok legjobbika. Nem homlokon csapósan egyértelmű, mint egy remegős, bőrös csülök, mert a szaftos cucc a vaskos izomszálak közé van szép, egyenletesen elosztva.

Ez a szerkezet határozza meg a felhasználási területeit. Ha pofát vesznek, bátran számoljanak 5-6 óra lassú főzéssel, kevesebb főzési idő alatt csak rágós, fogak közé ragadó borzalom lesz belőle, de ha egyszer megpuhult, kanállal lehet meríteni belőle.

Előkészítésnél nem kell vele bajlódni, a hosszú elkészítési idő miatt a hártyák, inak rajta maradhatnak hisszen puhára főnek azok is. Néha itt-ott szőrcsomók vannak beleragadva, azt azért illik eltávolítani. 

Amibe érdemes kipróbálni (lényegében minden marhaételbe, ami hosszan fő):

A csípős-illatos szív kínai receptjébe is ki fogom próbálni, de első körben sertéspofával, mert a sertéshús és a csillagánizs nagyok együtt.

Pofát kétpofára?